Dani Áron | Válogatott cikkek

A pusztító 1993-ban még csak egy gagyi akciófilmnek tűnt, de a mából nézve jövőbe látó próféta. Sylvester Stallone klasszikusa 30 éves. (Promotions.hu)

Vannak filmek, amiknek a megítélése attól függően változik, hogy milyen életkorban látjuk őket. Ilyen film A pusztító is, amiről nem lehet eldönteni, hogy egy bugyuta akciófilm az elfeledett 90-es évekből, vagy mesteri vízió a jövőről, ami egyre inkább  a jelen valóságává válik. Kisgyerekként imádtam a filmet, könnyű volt azonosulni az időből kiesett, magának való, öntörvényű, káromkodó, és persze nem legutolsó sorban jókora bicepszekkel és óriási futurisztikus stukkerekkel harcoló John Spartannal (már a neve is milyen, betűkbe öntött tesztoszteron), aki válogatott egysorosok mellett küldte nyugdíjba a rosszfiúkat.

Fiatal felnőttként aztán már inkább gagyinak találtam ezt a klasszikussá nemesedő alkotást, aminek kult-státusza nem mindig volt ilyen egyértelmű, inkább csak az utókor helyezte fel erre a képzeletbeli polcra, mikor a mozikból egyre inkább kikoptak a klasszikus akcióhősök, és már olyan figurák is szuperhősök lehettek, mint a tejfölös szájú Tobey Maguire (bár ehhez halkan teszem hozzá, hogy annak is megvan a maga helye). Sylvester Stallone keménykedésénél már csak Wesley Snipes ripacskodása tűnt kínosabbnak, és az akciójelenetekben sem találtam semmi olyat, amiért érdemes lenne időről időre újra elővenni a filmet.

Rózsaszín fasizmus

Aztán ismét eltelt pár év, levetkőztem fiatal felnőttkorom mímelt intellektusát, és az IGAZI FÉRFIVÁ (haha!) válás útján lépkedve újra felfedeztem magamnak Aldous Huxley disztópikus rémálmának akciófilmes parafrázisát, a mindent gúzsba kötő politikai korrektség hazugságaival leszámoló, jövőbe látó prófétát. Nem arról van szó, hogy a férfiak faragatlanok, káromkodnak, erőszakosak és büdöset &#@rnak, hanem hogy nem hagyják, hogy egy diszfunkcionális, a felszínesség és a kiüresedés tüneteit mutató társadalom szabja meg a határaikat. 

Ami a 90-es években még szatíra volt, az ma sok helyen valóság, de még inkább érezhető fenyegetés. Nem feltétlenül a magyar valóság, de az internet és céges világ realitása, ahol egy jól megválogatott orwelli duplagondolra van szükség, mielőtt az ember kinyitja a száját. Olyan önellentmondásos, és épp ezért betarthatatlan elvárási rendszerek alakultak ki, amiben ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogyan kell rendesen viselkedni.

A pusztító tulajdonképpen pont erről szól, John Spartan a konformizmus ellen indít benne háborút, minden egyes káromkodása kiállás az egyén szabadsága mellett.

A 2000-es évek elején a politikai korrektséget még csak szimpla képmutatásként fogtuk fel, aminek mindig is létezett alternatívája (udvariasságnak, tapintatnak hívtuk), mára azonban a folyamat még nagyobb teret nyert a woke-kultúra (magyarul talán eszmélésre, ébredésre lehetne fordítani) keretein belül.

A pusztító zsenije is abban áll, hogy az eredeti formájában még csak egy mezei sci-fi-akciófilm koncepcióját az abszurd irányába vitték, és minden bizonnyal maguk sem sejtették, hogy ezzel olyan valós mechanizmusokra tapintottak rá, amik tényleg léteznek. Ezért tapasztaljuk őket ma is.

A pusztító rózsaszín elnyomásában, mindent megszűntetnek, ami rossz. Nincs benne erőszak, káromkodás, bűnözés, nincsenek egészségtelen italok vagy ételek, cigaretta, alkohol, leszámoltak még a gusztustalan testnedvekkel is, nehogy két ember véletlenül valódi intimitást éljen meg egymással. Az veszélyes. Mindenki agymosott konzumidiótaként éli benne a rendezett, tervszerű, tehát totálisan természetellenes hétköznapjait, mesterséges kajákkal és rossz zenével. A rendőrség tulajdonképpen teljesen felesleges intézménnyé merevedett ebben a világban, ennek megfelelő inkompetenciával rendelkeznek, ezért is van szükség a múltban lefagyasztott Spartanra. A film egy pillanatra sem veszi komolyan magát, és épp ez a gyermeki könnyedség az, ami miatt mégis komolyan vehető.

A pusztító egy dologban tévedett csak: Arnold Schwarzenegger nem lett elnök.

Tegyük hozzá, egyelőre, ki tudja mikor változik az amerikai alkotmány, Donald Trump vagy Joe Biden után már semmin sem lepődnénk meg. A pusztító tehát inkább verbalitása, humora miatt számít klasszikusnak, az akciójelenetek koreográfiája senkiben sem hagynak mély nyomot. A film egyik nagy rejtélye, a WC-ben található három tengeri kagyló azonban annál többeknek mozgatja a fantáziáját még ma is.

A film forgatókönyvírója bevallotta, milyen ad-hoc módon került be ez az ötlet a filmbe. Próbált mindenféle futurisztikus dolgot beleírni a könyvbe, és egy barátját hívta ez ügyben tanácsért, aki épp a nagydolgát végezte. A pasas körülnézett maga körül, és csak a dekorációként funkcionáló kagylók jutottak eszébe. Waters végül ebből főzte ki a kagylók ötletét, azt azonban nem mondta el, hogy hogyan kell használni.

Nyilvánvalóan azért, mert fogalma sincs róla.

Ez egy olyan poén, ami addig jó poén, amíg meg nem magyarázod. Stallone azért tett rá egy kísérletet, hogy elmagyarázza, szerinte hogyan működhet a kagyló, de a megoldása nem túl szellemes, inkább úgy mondanám, hogy az első lehetőség, ami bárkinek is az eszébe juthat. A sztár Jimmy Fallon műsorában adta elő az elméletet, miszerint két kagylóval kikaparjuk a barnát, a harmadikkal meg letöröljük a maradékot. Hát, nem is tudom, nekem a WC papír még mindig higiénikusabb megoldásnak tűnik.

Az mindenesetre biztos, hogy A pusztító kiemelt helyet foglal el Stallone pályafutásában, akinek azért van még pár igazi klasszikus a tarsolyában. A film pár hónappal a Cliffhagger - Függő játszma után jött ki 1993-ban, és bár nem volt akkora kasszasiker, mint a hegymászós akciófilm, olyan új lendületet adott a színésznek, ami kitartott az évtized végéig.

Ennek is tervezik a folytatását, de ha szerencsénk van, az már sosem fog elkészülni. Sly lassan 80 éves lesz, Snipes is elmúlt már 60.