GONOSZ PATRIARCHÁTUS
A Barbie film ugyanis még izgalmasabb kudarc, mint amekkora siker. Az alkotói szándékkal szemben nem éri el a célját, egész egyszerűen azért, mert minden árnyaltsága és fordított tükre ellenére vér komolyan veszi és tényként kezeli azt az ideologikus állítást, miszerint a patriarchátus valami megkonstruált elnyomó férfi rendszer, ami kiszolgáltatott helyzetben tartja a nőket.Én nem gondolom ezt, már csak azért sem, mert
minden ideológia, ami valami áldozatiságon alapul, eleve gyanús.
Ez megfoszt minket az egyéni felelősségtől, ami megfoszt a cselekvés lehetőségétől (hisz aki neheztel, azt megbénítják a saját érzései), de azért igazán veszedelmes csak, mert van igazságtartalma - a féligazság viszont végső soron otromba hazugság. Mintha a családon belüli erőszak okaként magát a házasságot jelölném meg. Ez azért elég nagy hülyeség, az emberek éppen hogy azért házasodnak még mindig, mert valamilyen védelmet várnak tőle.
Amit ma sokan kiszolgáltatottságként ítélnek meg, arra a modernizmus előtt sokkal inkább tekintettek védelemként. A védelem persze bizonyos mértékig korlát, és a feminizmus különböző hullámai is azt feszegették, hogy hol legyen az az egészséges korlát, ami mindenkinek jó. De talán a feminista kritikával ellentétben épp ellenkezőleg van, és a nemek biológiai különbségeiből törvényszerűen épül fel az a rendszer, ami mindkét félnek kölcsönösen előnyös.
Talán épp hogy a patriarchátust kéne megerősíteni, erősebben keretezni, és több erős férfitól egészségesebb lenne a társadalom.
Ezzel a gondolattal miért nem játszunk el soha? Sőt, ez utóbbi része elég valószínű: a filmben van egy család, amiben a nő nagyon frusztrált és egyedül van. Hát még szép, nézzünk rá a férjére: egy idióta. Hol vannak ebből a világból az erős férfiak?
A Barbie film mindenesetre valami olyasmire fut ki, hogy a szélsőségek azért rosszak, a matriarchátus ugyanolyan elnyomó, mint a patriarchátus, ellenkező előjellel (csak az elnyomottak nem tudnak róla), és egyébként is csak akkor működhetne jól, ha nem érző emberek lennénk, hanem műmájer mosolyú műanyag Barbie babák. Mi meg nem azok vagyunk. (Bár a nagy cégek azért ezerrel dolgoznak az ügyön.) A finálé azt sugallja, hogy próbáljuk inkább a maguk komplexitásában vizsgálni a dolgokat, ami csak azért érdekes, mert a szöges ellentéte annak a leegyszerűsítős patriarchátusos narratívának, amit a sztori végig sulykol.
Éppen ezért mégsem azzal az érzéssel állunk fel, hogy de jó, akkor ezt megválaszolták, feloldották a konfliktust, pozitív jellemfejlődés és a hős világában való változás ment végbe, hanem a gyomorgörccsel, hogy itt férfiként egyszerre lettünk sarokba állítva, és kikiáltva minden rossz okozójának. És bár a mesevilágban Barbie ezért bocsánatot kér Kentől, én személy szerint tökre belezavarodtam, hogy mit is állít a film a valóságról?
GONOSZ KAPITALIZMUS
Mert a filmben ábrázolt valóság akkora mese, mint Barbie Land. A sokat szidott patriarchátusban ugyanis a férfiak helyzete egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy az a Barbie-szemüvegen keresztül tűnik: a férfiak mennek háborúba, velük vannak tele a börtönök és az öngyilkossági statisztikák, ők végzik a nehéz fizikai munkákat, a fogyasztói társadalom karmai pedig nem kevésbé mardossák a férfi lelkeket, mint a nőkét. A Barbie csúcspontján van egy dühös, de felszabadító kifakadás a teljesíthetetlen elvárásokról, amiket a reklámok és a kultúra sulykolnak a nőkbe - mintha ez a férfiakat nem érintené hasonlóképp.
Az erről szóló filmeknek külön szubzsánere van, a “Literally me!” mozik, mint az Összeomlás, az Amerikai pszicho vagy a Harcosok Klubja, ahol a peremre szorított, vagy fogyasztási cikké degradált férfiak elidegenednek a fogyasztói társadalomtól, és a magányuk véres agresszióban tör ki. Ryan Gosling ennek a hőstípusnak a ma élő legikonikusabb képviselője (Drive, Szárnyas fejvadász 2049, Túl a fenyvesen, Csak Isten bocsáthat meg, stb.), és ironikus módon Ken is ezt a mintát követi, csak ő inkább táncolva és énekelve mondja el, mennyire szeretne valódi érzéseket, valódi kapcsolatokat. A probléma valós, de nekünk nem kell fejet hajtanunk!
Kennek is joga - sőt kötelessége! - van egyéniségnek lenni, nem csak egy butuska Kelléknek (haha), ahogy eddig kezelték,
ami bár a nők tárgyiasításának a szellemes kifordítása (Ken sima státuszszimbólumként funkcionál Barbie mellett), mégiscsak azt az előfeltevést cáfolja, amit korábban maga állított fel. Hogy a férfiak világában a nők csak kellékek. Ami létező jelenség, de általánosan következik a társadalomból? Mintha a film a képembe hazudna, aztán meg tapsolnom kellene, mikor picit visszakozik.
GONOSZ HATALOM
Van benne valami furcsa kettősség, miközben ujjal mutogat a hatalmat gyakorló férfiakra és a kiváltságaikra, a feloldást/megoldást mintha mégiscsak az egyéni szembenézés hozná el, nem a társadalmi igazságtétel. Miután a frusztrált anyuka megfogalmazza és megéli a fájdalmat, rögtön a helyükre kerülnek a dolgok: előléptetik, pariba kerül a lányával, talán még a férje is visszajön (mondjuk ez lehet rossz 😅). Most akkor mégse a társadalom volt a hibás? Mert hogy az semmit nem változott, a Mattel vezérigazgatói továbbra is komplexusos fehér férfiak. És tök jó, ha anyuka kijött ebből, de ez nincs rendesen artikulálva, teljesen maszatos minden, ami a film végén történik.
És ha már hatalom, akkor egy nagy sóhaj. Tegyük fel, hogy Foucaultnak igaza volt, és az összes emberi kapcsolat a hatalom gyakorlásán múlik, ez a társadalom fő szervező eleme (szerintem egyébként nem, a kölcsönös bizalom nagyon bonyolult, hosszú idő alatt kialakult rendszere az, ami legegyszerűbben a tradíciókban ölt testet). Oké, de milyen hatalom? A hatalomnak van egy csomó formája, a testi-erőszak ugyanúgy lehet az, mint a leleményesség, a fiatalság, a szexualitás, az anyagi befolyás, vagy az öregség bölcsessége, tapasztalata, a szülő tekintélye, stb., még a fogyatékosságból is lehet erény. Nem vagyunk egyformák, sőt, gyönyörűen sokfélék vagyunk. Na most a film tézise szerint minden hatalom a férfiak kezében van, közben rá is cáfol a saját állítására, csak ezt már nem mantrázzák, rágják a számba:
Barbie-k a fináléban elcsábítják, felbosszantják, egymásnak ugrasztják a Ken-eket. Ez nem hatalom?
Másfelől szerintem a hatalom nem is valami könnyű, irigylésre méltó dolog, hanem komoly kihívás, ami gyakran töri meg a viselőjét. Például mikor egy szép nő panaszkodik, hogy a külseje alapján ítélik meg. Így van. Fel kell venni a kesztyűt! Ne legyünk képmutatóak, fordítva ülünk a lovon, az lenne a fura, ha nem így lenne.
A csúnya nők meg mással harcolnak. És a gazdag cégvezetők is, akik bár nem igazán reprezentálják a férfiak összességét, mindig velük azonosítják a problémát. Ebben a filmben is. De a hatalomhoz társul felelősség, kötelezettség, és rengeteg előfeltételezés is, amit lehet rosszul és jól is gyakorolni. Ez is egy skála, nem jó vagy rossz.
Itt egy statisztika, ami tegnap jött szembe velem: jelenleg nagyjából 11 gyerek hal meg percenként, ami szörnyű. De elég csak egy századot visszaugrani, amikor a gyerekek fele meg se érte a pubertást. És ebben még mindig van hová fejlődni, mert Európában az újszülöttek 99.5%-a megéri a gyerekkort. A három állítás egyszerre igaz. Ez a film felületesen nézve pont olyan, mintha csak az elsőről venne tudomást - és higgyük el, hogy a nézők többségéből nem is vált ki ilyen hosszú irományokat, mindenkinek az agyába égeti, hogy a patriarchátus rossz.
LEGYEN BÉKE!
Férfi és nő harca valójában tánc, nem ellenségeskedésről, hanem egymásrautaltságról szól. Tulajdonképpen ez a probléma az ideologikus gondolkodással: letagadja az emberi természet komplexitását, a valóságot elméleti konstrukciókkal helyettesíti, és ilyen formán csak igazságtalanabb, elnyomóbb világokba vezet. Például Barbie Landbe.
De most akkor jó film volt-e a Barbie, vagy sem? Nehéz eldönteni, minimum ambivalens. Roppant szórakoztató, de nincs semmilyen pozitív üzenete, sőt, leginkább az kerül benne kihangsúlyozásra, hogy nőnek lenni borzalmas, a férfiak meg ostobák és haszontalanok. Egy vígjátéknak persze jogában áll élni a karikírozással, és ha van bennünk düh a nemiség iránt, itt bizony ki lehet adni a gőzt! Viszont rengeteget lehet rajta gondolkodni és vitatkozni is, ami jó, a Barbie egyáltalán nem érdektelen film, ami nagy szó az egy kaptafára készülő hollywoodi blockbusterek között. Nem is nagyon tudom máshoz hasonlítani ezt az élményt.
Egy üresfejű plázamaca ugyanúgy el tud rajta szórakozni, mint egy bölcsész-szemüveges értelmiségi.
Nagyon ideologikusnak tűnik, de mégis okosabb. Egyszerre ad lehetőséget a felszínes és az összetett értelmezésekre, az önfeledt popcorn zabálásra és a szemöldökráncolós agyalásra. Olyan, mintha egyszerre dolgozna az indulatainkkal és az intellektusunkkal, az egyik pillanatban úgy tűnik Greta elképesztően ravasz és okos zseni, máskor meg úgy, hogy ebbe azért beletört a bicskája. De az igazság valahol félúton lehet.
Az biztos, hogy gyerekeknek nem mutogatnám, és feminista blockbusternek se nevezném. Akkor már inkább a legutóbbi Mad Max, az elég jól és egyértelműen ragadta meg a nemek kölcsönös függési viszonyát, illetve hogy a nőiség önmagában érték, amit óvni, védeni kell. A Barbie lehet, hogy összetett film, de ilyesmit nem találtam benne.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.