A halloween szezon kezdetével a híres detektív is visszatért a mozikba, ezúttal egy velencei szeánszon elkövetett gyilkossági ügyet kell megoldania. (Promotions.hu)
Kenneth Branagh modern Agatha Christie adaptációi elég vegyes fogadtatásban részesültek, mivel a rendező látványos blockbusterként álmodta újra Agatha Christie leleményes detektív figuráját. Branagh létező trendekre játszik rá, elsősorban Guy Ritchie és Robert Downey Jr. két Sherlock Holmes filmjének formuláira épít. A Branagh féle trilógiában
Poirot már-már szuperhős státuszba emelkedik, különleges képességekkel és traumatikus háttér történettel.
A kötelező keménykalap és a már-már abszurdba hajló óriási bajsza is úgy merevedik az ég felé, mintha ez lenne az ő szuperhősjelmeze.
A Branagh-univerzum sokkal grandiózusabb helyszíneken játszódik, mint bármelyik korábbi feldolgozás. Az első rész egy vonaton, a második egy hajón, a most bemutatott legújabb felvonás pedig egy szellemházban játszódik, ennek ellenére mégis óriási nagytotálokban gyönyörködhetünk Jaruzsálem, Cairó vagy Velence utcáin, Poirot nyomozásának hátterét mindvégig vadregényes hegyek és homokbuckák, az új filmben sejtelmes, ködbe burkolózó gótikus homlokzatok adják.
Ezek a megoldások idegenül hathatnak a műfaj rajongói számára, mert a whodunit történetek alapvetően mindig zárt térben zajlanak, hogy a gyanúsítottak ne tudjanak szétszéledni.
Branagh azonban ezzel teszi még filmszerűbbé az alapvetően szövegalapú zsánert. Ha jobban belegondolunk, Rian Johnson is valami hasonlót művel a Tőrbe ejtve filmek markáns közegábrázolásával, a díszletek és a kosztümök kihangsúlyozásával, amíg azonban ő posztmodern meta-narratívával dolgozik, és mindent idézőjelbe tesz, addig Branagh megmaradt a klasszikus detektívtörténetek alapjainál. Furcsa is lenne, ha nem így tenne, mivel ezek a rejtvények nem sajátok, hanem Agatha Christie könyvein alapulnak.
Branagh Poirot-univerzuma műfajilag is nagyon eklektikus képet ad, a rendező nem csak a térben, hanem műfajilag is kitágítja a krimi határait. Miután a Gyilkosság az Orient expresszen kalandfilmes, a Halál a Níluson pedig melodramatikus színezetet kapott, addig a Halál velencében a horrorral kacsingat, és a rendező látványosan örömét leli nem csak a szolid ijesztgetésben, hanem abban is, hogy mélyebbre áshat főhőse lelki világában. Poirot mindent megoldó detektív figurája önmagában nem igazán izgalmas, történeteit inkább a rejtélyes bűnügyek miatt követjük, azonban a Kenneth Branagh alakította hősnél ez nem így van.
A rendezőt komolyan foglalkoztatja, hogy mitől lehet ez a detektív ennyire szenvtelen és cinikus.
A Szeánsz Velencében elején Poirot visszavonultan él - valójában nem is él igazán, csak bújkál az ismétlődő rítusok biztonsága mögött. A racionalitás és a civilizáltság mellett pálcát törő, kényszeresen maximalista detektív kivonult a borzalmakkal terhelt való világból, többször is szóba jön háborús múltja, hátborzongató bűnügyei, amik hírhedté tették, de legfőképpen meghasonult kapcsolata az Istennel. Poirot szeretne hinni, nem tud: túl sok értelmetlen halált, gyilkosságot, meghasonult lelket, bűnt és pusztítő haragot látott hozzá.
Ha lenne lélek, túlvilág és Isten, a világnak nem ilyennek kellene lennie, szól a magánnyomozó korholó vádirata.
Poirot mindig belátó a bűnösökkel, mert racionálisan felméri és pszichológiailag is megmagyarázza, kikövetkezteti az emberek gyarlóságait. Ez az Orient expresszen volt a legnyilvánvalóbb, ahol futni hagyta a gyilkosokat, de a Níluson játszódó kalandnál is rögtön átlátja a szerelmesek álcáját.
Most azonban sokkal nagyobb erőkkel találkozik, amik kibillentik kezdeti apátiájából, és talán életében először komolyan elbizonytalanodik. Lehet, hogy tévedett? A Szeánsz Velencében a whodunittól szokatlan természetfeletti elemeket hoz be a detektívtörténetbe, amik azonban nem ássák alá a történet racionalitását. Kia a gyilkos? Az Amerika felé igyekvő magyar testvérpár? A volt vőlegény? A szerzői válsággal küzdő írónő?
Poirot minden bizonnyal megoldja az ügyet, de van amire ő sem tud egyértelmű racionális válasszal szolgálni, ebben a feladványban ugyanis már nem csak az a kérdés, hogy ki tette, hanem az is, hogy vannak-e visszajáró szellemek? És ha vannak, képesek vagyunk-e velük leszámolni? Branagh ezzel a kérdésfelvetéssel a horror és a fantasztikus műfajok legszebb hagyománya előtt hajt fejet, így a Halál velencében halloweeni filmnek is tökéletesen beillik. Sőt, finom visszafogottsága miatt a legjobbak közt van a helye.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.