Dani Áron | Válogatott cikkek

A Birodalom felemelkedését és vele párhuzamosan a Köztársaság és Anakin Skywalker bukását elmesélő prequel-trilógia ugyanis többek között pont azon hasalt el, hogy sokkal inkább működött a filmtechnológia aktuális állását demonstráló CGI-monstrumként, mint az eredeti trilógia szellemiségét megidéző alkotásként (és ennek megfelelően elég rosszul is „öregedett”, hiszen az első ún. effekt-mozik között érkezett). A régi-új karakterek többnyire esetlenül tébláboltak ebben a steril útvesztőben, miközben a klasszikus trilógia újrahasznosított elemei sem annyira a nosztalgia-faktort, mint inkább az ötlettelenség okán érzett hiányt erősítették.

Az ébredő Erő már egy olyan kor szülötte, ami fogékony az old school megoldásokra, így bár az új Star Warsban jóllehet minden korábbinál több a speciális effektus és az eszeveszett tempójú akció, ezek sosem veszik el a teret a karakterek elől, illetve sosem a történet kisebb-nagyobb lyukairól való, átlátszó figyelemelterelés a céljuk.

Az ébredő Erő – dacára a technológiai fölényének – minden ízében a klasszikus trilógia hangulatát árasztja magából (lásd például a fénykard párbajok esetleges, nyers mivoltát, ami élesen szembe fordul az előzmény trilógia aprólékosan megkoreografált ugrabugrálásaival), de nem valamiféle erőltetett görcsösséggel, hanem elegáns, légies fesztelenséggel. Könnyedén csempészi vissza a régi karaktereket (senki sem alibizik, mindenki szerves része a cselekménynek), és ismerteti meg velünk az újakat, miközben fennakadás nélkül váltogat a megindító drámai csúcspontok és a szertelen kaland okozta katarzisok között – John Williams újfent elragadó filmzenéjével!

Ugyanakkor Abrams és írócsapata (köztük a visszatérő Lawrence Kasdannel) nem elégszik meg az üres nosztalgiázással. Az ismerős elemeken okosan csavarnak egyet (fontos karakter keresése, vívódó antagonista,stb.), vagy egyszerűen kikacsintanak a nézőre (Első Rend/Birodalom, Csillaggyilkos/Halálcsillag párhuzam, stb.). A mai blockbustereken uralkodó túlzott önreflexió szerencsére mégis idegen a filmtől, mert hiába akad benne (méghozzá nem is olyan ritkán), nem csak az arányokat sikerült jól eltalálni, hanem a stílust is.

Lényegében az új szereplők zöme is egy-egy régebbinek a szellemi örököse (így a franchise szimbolikusan is körbeérte magát, aminek a csúcsát Luke megtalálása jelenti), de túl azon, hogy remekül működnek, és hogy ügyesen csomagolták őket újra, nem felejtenek el reflektálni a jelenre se. A rohamosztagosok például korábban puszta aprítani valónak voltak jók, nem volt sem arcuk, sem személyiségük, így könnyeket sem hullattunk értük. Erre most megkapjuk Finn karakterét, a dezertőr rohamosztagost, akin keresztül megismerjük a rohamosztagossá válás metódusát (gondoltuk volna, hogy egyszer egy TIE vadásznak fogunk szurkolni?), ami kényelmetlen egyezést mutat a valósággal, mintha csak azt üzenné a film a hasonló helyzetben lévő fiataloknak, hogy a döntés a te kezedben van. Ezen a ponton pedig a fekete bőrű színész szerepeltetése valóban több puszta politikai korrektségnél, itt mesébe illően világos ideológiai állásfoglalásról van szó.

Ennél is üdvözlendőbb, ahogy a női szereplőkkel bánik a film, mert miközben Rey teljes értékű, karizmatikus főszereplővé lép elő, Leia öregsége is méltóságteljesen lett ábrázolva, Lupita Nyong'o pedig egy karakán, de együttérző figurát játszik, nyúlfarknyi, mégis lényeges szerepben. Itt már senkinek sem kell beérnie az érzelmi indikátor szerepével, öntudatos, erős női karakterek, akik megtartják a feminim vonásaikat, sőt, az egyetlen szereplő, akinél a nemiségnek nincs különösebb jelentősége, a rossz oldalon áll – és bár halljuk, hogy nő, sosem veszi le a sisakját, mivel nem is fontos.

A klasszikus trilógia olyan modern mitológiát teremtett, amihez semmi sem hasonlítható, hiába a több ezer éves gyökerek, az ismerős archetípusok, a Star Wars – mindamellett, hogy egy egyedülállóan jövedelmező vállalkozás – példátlan módon képes megmozgatni a fantáziát, ugyanakkor törvényszerűen megvannak a maga megkerülhetetlen attribútumai, izgalmas karakterekkel, furcsa lényekkel és a legkülönfélébb járművekkel együtt. De pont ettől Star Wars a Star Wars, és ugyanezen okból kifolyólag szükségtelen rajta számon kérni, hogy csak részleteiben tud újat mutatni (ezen a téren azonban Abrams egyenesen zseninek nevezhető) – témáját tekintve sosem fog elrugaszkodni az archetipikus karaktereitől, a jó és a rossz örök harcától, játszódjon az ellentétes csoportok között, vagy akár egy személyen belül.

Mert a Star Wars egy mese, ráadásul az az egyedülálló fajta, ami minden infantilizmusával, butaságával együtt is ujjongó gyereket tud varázsolni a nézőiből. Nincs szükség erőltetett magyarázkodásokra (mint annak idején a kereskedelmi utak megadóztatásánál, vagy a midikloriánokkal), egyszerűen elfogadjuk, hogy van egy bolygóba épített szuperfegyver, hogy a figurák úgy közlekednek a csillagrendszerek között, mint mi a városban, vagy hogy fénysebességgel át lehet törni egy energiapajzsot…