Dani Áron | Válogatott cikkek

Harry és barátai remekül elvoltak a Roxfort folyosóin, az Abszol út boltjaiban vagy az egyéb különleges helyszíneken, mint az Odú, a Mágiaügyi Minisztérium  és a Gringrotts. Rowling sosem bonyolódott bele igazán a varázslók és a varázstalan muglik viszonyának ábrázolásába, csak felületesen érintette ezt, így a varázsigékben rejlő ellentmondások és az egyéb mágikus teremtmények és tárgyak is jól működtek a történet szabta mesés keretek között. (Prae.hu)

A Legendás állatok és megfigyelésük viszont pont  párhuzamos valóságok okozta problematikára próbál nagyobb hangsúlyt fektetni – inkább kevesebb, mint több sikerrel. A Harry Potter filmek hangvételétől való tudatos eltávolódás üdvözítendő ugyan, de a korábban megismert univerzum kiszélesítése olyan akadályokat görgetett az alkotók elé, amiket sajnos lehetetlennek tűnik megugrani.

Amíg a Harry Potter filmek (és a hasonló mitikus világok, a Star Warstól a Gyűrűk Uráig) ismert mesei motívumokból építkeztek, addig a Legendás állatok megkísérli összeeggyeztetni ezeket az elemeket a hétköznapi valósággal, ami azonban – szándékával ellentétesen – csak még több kérdést vet fel. Korábban nem érdekelt volna, hogy hogyan lehet egy fiatal fekete nő a mágiaügiy miniszter a 20-as évek amerikájában, és hogy a varázslók között miért nem érzékelhetőek a különböző rasszok közötti ellentétek, mert ezek ha szimbólikusan is, de ugyanúgy benne voltak a mesében. Amikor viszont az új film megpróbálja hol enyhén (pl. első világháború, szesztilalom), hol direkten (az árvaházi boszorkányüldözések, Grindelwald motivációi) összemosni a két világot, saját magát vágja pofon. Korábban elfogadtuk, hogy vannak különleges lények, varázslók és boszorkányok, most viszont nem értjük, hogy miért kell őket elrejteni, ha ez a két világ mégsem annyira párhuzamos, mint amilyennek korábban mutatta magát.

Miközben a film igyekszik komolyabban venni magát, elhagyva a coming of age áthallásokat, és sokkal felnőttesebben, érettebben fogalmazni aktuális társadalmi problémákkal, feszültségekkel kapcsolatban, furcsán hatnak az – egyébként tényleg bájos – burleszkbetétei, amik nem csak a komoly hangvételtől ütnek el teljesen, hanem a karakterépítés elől is értékes időt vesznek el.  A film ezzel a gesztussal hozzásimul a karaktereket csak vázlatosan felskiccelő, és helyette a látványelemekre hagyatkozó blockbusterekhez, mintha Rowling első forgatókönyvével meghunyászkodott volna a Hollywoodon eluralkodó cirkuszi gyakorlat előtt. Gellertről például két óra alatt annyi se derül ki, mint Harryről annak idején az első negyed órában, vagy bármelyik másik fontosabb karakterről a korábbi Harry Potter filmekben. Még az eredendően gonosz Voldemort is sokkal alaposabban volt megírva, mint a nála kevésbé archetipikus, sokkal összetettebb Grindelwald, vagy a zavarodott Credence, akinek a drámája kellő alapozás nélkül nem különösebben üt meg a fináléban.

A gyenge karakterábárzolás ellenére a mellékszereplő páros, Queenie és Jacob Kowalski (még a nevük is beszédes) annyira szerethetőek, hogy ha van dráma a fináléban, akkor az hozzájuk kötődik. Komikus természetükből fakadóan vannak annyira szerethetőek, hogy izguljunk, örüljünk, és szomorkodjunk értük, a film katartikus pillanatai pedig sokkal inkább hozzájuk kötődnek, mint Porpentina és Gellert fárasztó románcához, akik felnőtt létükre többet bénáznak egymással, mint a roxforti tinédzserek.

A Legendás állatok... mindezek ellenére sem rossz film, csak a hibái, hiányosságai sokkal szembeszökőbbek, mint erényei, márpedig a sokszor öncélú látványparádé és a felemás karakterek ellenére nagyon fontos, és aktuális dolgokat feszeget, vagy legalábbis nagyon fontos kérdéseket tesz fel arról, hogy a törvényeink meddig szolgálnak minket, és mikor fordulnak ellenünk, vagy hogy milyen indulatokat szít az elfojtás? A folytatásokban, reméljük, hogy már nem csak a szándék lesz meg, hanem a megvalósítás is felnő az elvárásokhoz.