A Daniel Craig-féle reboottal az alkotók tudatosan távolodtak el a James Bond filmekre jellemző infantilis világképtől és a bugyuta kütyüktől, hogy aztán – szinte észrevétlenül – részről-részre csempésszék vissza ezeket a sorozatba, miközben az ezredfordulós szuperhős dömping analógiáját követve a különleges képességekkel megáldott hőst is esendő, sebezhető, emberközeli figurává faragták. Nincs ez másképp a legújabb felvonásban sem, mert hiába a lángszórós Aston Martin vagy a robbanó Omega karóra, Craig Bondja továbbra is inkább saját leleményessége, semmint a trükkös segédeszközök révén jut közelebb a konfliktus feloldásához, és ezek az elemek továbbra is ironikus kikacsintásnak hatnak, semmint üres parasztvakításként.
A legutóbbi résszel nem csak a karakter, és a hozzá tartozó motívumok („rázva, nem keverve”) értek révbe, hanem az ő jól bejáratott csapata is, M-mel, Q-val és Moneypennyvel. A 007 Spectre – A Fantom visszatérben azonban – szemben bármelyik korábbi résszel, és követve a rebootolt széria szellemiségét – Bond és az MI6 viszonya is sokkal realistább irányt vesz (már amennyire ezt egy akcióorientált kémfilm megengedheti magának). Bond nem csak a film elején és végén találkozik a felettesével és a többiekkel (mint a Craig-széria előtt lényegében minden epizódban), hanem folyamatosan támaszkodik rájuk: Moneypenny ismét, Q most először terepen, és M-nek is ki kell jönnie az íróasztal mögül, mert nélkülük Bond mozdulni sem tudna – mintha csak egy jobban sikerült Mission: Impossible felvonás pörögne a szemünk előtt.
A Spectre Bond nőkhöz való viszonyának is a következetes továbbgondolása. A Casino Royale keserű szerelmi „csalódását” követően a 007-es számára puszta praktikus eszközzé degradálódnak a csodaszép hölgy szereplők (Fields, Severine, Lucia, stb.), az olyan nők szerepe azonban, akik nem partnerként, hanem társként jelentek meg, felerősödött: Camille, mint Bonddal már-már egyenrangú főszereplő, M, mint anyakarakter, és Moneypenny, mint egzotikus kolléga. A Casino Royale-ból kiinduló gyász köre a Spectre-ben ér csak igazán a végére (pedig eddig A Quantum csendjére is lehetett így tekinteni), mivel mostanra teljesen eltűnt a Vesper halála okán érzett féktelen düh (Bond érintetlenül hagy egy Vesperről szóló felvételt, újra szerelembe esik, és még – a Skyfallból egyébként kimaradt – Mr. White-nak is megkegyelmez).
Mivel a Skyfall végén megszületett a minden modernsége ellenére is „klasszikus Bond”, a Spectre az első olyan Craig-mozi, ahol a hős rendelkezésére áll az összes őt jellemző, és hozzá tartozó gesztus, motívum és karakter, ugyanakkor a klasszikus Bond-ellenség is csak most köszöntött be – mint ahogy azt a film már címében is nyomatékosítja, hiszen a Spectre a '60-as, '70-es évek Bond-filmjeinek rendszeresen visszatérő bűnszövetkezete volt. Oberhauser (Christoph Waltz) megalomán, konspiratív személye a régi idők Bond-gonoszait idézi, bűnszervezete az egész világot behálózza, az eddig megismert antagonisták pedig természetesen mind csak parasztok voltak a háttérből mindent irányító őrült elme sakktábláján.
A Craig-univerzum azonban többnyire a realitás talaján mozog, és ebbe az új felállásba sehogy sem sikerült beépíteni Waltz figuráját, aki a Craig filmek legsótlanabb, legunalmasabb gonosza, leginkább azért, mert nincsenek kézzelfogható motivációi, a Bonddal való párhuzam pedig – miszerint gyermekkoruk óta ismerik egymást – rettentő erőltetett és elnagyolt is.
Bár Oberhauser vitathatatlanul a Spectre leggyengébb pontja, az eddig leírtak is inkább csak elméletben működnek, mint a kész filmben. Az új szerelmi szál a főgonosz motivációihoz hasonlóan kidolgozatlan marad (szegény Léa Seydoux alig tud mit kezdeni Madeleine Swann soványra írt szerepével), az MI6 ügynökeinek magánakciói pedig többnyire unalmasak (M vontatott szóváltásai az ügyosztályt újonnan irányító C-vel), nevetségesek (Q menekülése az üldözői elől), vagy kidolgozatlanok (Moneypennynek az elején még van egy érdekes telefonbeszélgetése Bonddal, de ezután többnyire már csak azért van jelen, hogy aggódó pillantásokkal nyomatékosítsa a helyzet komolyságát).
A Spectre-ben, szemben a Skyfall konzervatív ideológiai állásfoglalásával (miszerint a világ nem lett biztonságosabb hely), az azt egyébként joggal árnyaló aktuálpolitikai áthallások (lehallgatási botrányok, drón akciók) is inkább erőltetettnek és bugyutának hatnak, nem képzik annyira a cselekmény szerves részét.
Nem úgy az akciók, ahol a Spectre valóban parádésan vizsgázik, a nyitójelenet például minden túlzása ellenére is az egyik legjobb, és még a finálé akciózásai is képesek feszültséget teremteni (Meghal a nő? Nem hal meg a nő?), annak ellenére, hogy addigra igencsak szétesik a történet, és egyre több a maszatolás (pl.: Bondot elkapják, odaviszik az MI6 épületéhez, ott leüti a fogva tartóit, de kiderül, hogy természetesen ez is csak annak a nagy tervnek volt a része, amelyikben 3 perc alatt kell átfésülnie egy egész épületet – más szóval túl butuska ez ehhez a Bond-világhoz), miközben Daniel Craig sem poénkodott még ennyit.
Minden bántó hibája ellenére viszont a Spectre logikáját tekintve – tökéletes lezárása a Craig-féle Bond-filmek mitológiájának, mivel egy ilyen finálé után nem hogy a karakter születéséről, hanem magáról a karakterről sincs igazán mit mesélni, csak egy újabb interpretációban. Így, bár akármennyire is szimpatikus Daniel Craig James Bondja, ugyanúgy nem kellene többet visszatérnie, mint George Lazenby-nek a ’69-es Bond klasszikus, az Őfelsége titkosszolgálatában után - amit nem csak a Spectre idéz meg számtalan módon, hanem az egész Craig-széria szellemi atyja is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.