Dani Áron | Cikkarchívum

Az Eredettel Nolan elbizonytalanított, de most, a Felemelkedéssel visszaadta a hitemet, hogy a rideg, időzített mechanizmusok nem feltétlenül a biztos kezű iparos jellemzői. Egyszerűen ez a rendező stílusa. Végső soron épp annyira formálja a saját képére Batmant, mint ahogy egykoron Tim Burton varázsolt köré jelmezes karnevált. Hogy az elborult szürrealizmus vagy a kimért realizmus adja-e jobban vissza a képregénybeli Denevérember eredetijét, abban értelemszerűen nem történhet egyhangú döntés, de a Nolan-trilógia (élén a Felemelkedéssel) nemcsak a Burton-féle verzióval, hanem más szuperhős-filmekkel szemben is rendelkezik egy óriási előnnyel. Bár a Marvel Studios filmjei vagy Zack Snyder képkockáról-képkockára történő interpretációi is méltán dicsekedhetnek a "képregényhű" jelzővel, a Felemelkedés művészi szintre emeli ezt. A trilógia úgy pakolja egymásba az egymástól teljesen különálló történeteket, mintha azok mindig is úgy lettek volna. Az első rész például elsősorban a Year One című négyrészesből merített (Batman születését meséli el), míg a folytatás a The Killing Joke-ból (Joker megpróbálja őrületbe kergetni Gordont, a filmben ugyanezt teszi Harvey Denttel) és a Long Halloweenből (Batman, Gordon és Dent triumvirátusát meséli el, aminek a végén Dentből Kétarc válik). Most egybeömlesztve kapjuk meg a Knightfall (Bane történetét meséli el), a No Man’s Land (Gotham városát egy földrengés szigeteli el a külvilágtól) és a The Dark Knight Returns (az álarcos igazságosztó sok évnyi pihenőből tér vissza, mert szükség van rá) című sztorikat, amihez hozzácsapták még a Year One-ból megismert Selina Kyle-t is, az egyetlen szálat, ami a Kezdődikből kimaradt. És működik, zökkenőmentesen kapcsolódik be az eseményekbe.
Bár az előző részek is megálltak a saját lábukon, a Sötét Lovag – Felemelkedésösszeolvasztja az előzményeket, és valóban egységes trilógiát fabrikál belőlük. Van benne a Batman: Kezdődikből és van benne A sötét lovagból is, de ami a legfontosabb, hogy A sötét lovaggal ellentétben megint a főhősre teszi a hangsúlyt, és nem az antagonistára, ez pedig határozottan a javára válik. A középső rész sikere és szeretete elsősorban Heath Ledger Jokerére irányult, és nem magára a filmre, aminek valójában kicsit hiányzott a füle és a farka is, még ha a kártyáit remekül keverte is. Utóbbit a Batman: Kezdődikben kellett keresni, az előbbit viszont csak most kapjuk meg. A sötét lovagban Bruce Wayne karaktere kicsit megakadt, mivel más vitte el a show-t, de most szépen továbbrajzolódik. A hős, aki igazán csak maszkban lehet önmaga, aki nem élheti a szokványos playboy-életet, mert a gyermekként megért trauma felemészti. Sötét, eltorzult lelkivilága a nagybetűs Nő elvesztése után még tapinthatóbb, mint a Batman: Kezdődikben volt, s az Ember már-már megszűnik létezni a Szimbólum mögött. A zsáner kötelező szerelmi szála ugyanis az előző részben elszakadt, ehhez képest A sötét lovag – Felemelkedés olyan könnyedén veszi fel újból a fonalat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és nem rest rögtön két bombázót is a főhősre uszítani.

Az újdonsült hölgyek bevonásával a Sötét Lovag Trilógia majd minden fontos szereplőt felvonultat a Batman-kozmoszból, van azonban egy csúnya, tarka-barka színes foltja a sötétben repkedő bőregér legendáriumának, akit inkább ne nevezzünk nevén. Joel Schumaher megmutatta, hogy mennyire életképtelen ez a cirkuszba való gyermeteg figura, aki eredetileg ellenpontozni volt hivatott a Denevérember sötét világát, ezáltal még több kislurkó gabonapelyhes dobozába lopva be az egyébként sem népszerűtlen hőst. Most Christopher Nolan megmutatja, hogy nincsenek gyenge karakterek, csak gyenge írók.

 

Mivel a totális káosznál aligha lehet nagyobb gonoszt teremteni, Nolan nem is próbálkozik egy Jokerhez hasonló nemezissel, helyette sokkal jobb utat választ. Az első rész antagonistája, Ras’h al Ghul elsősorban morális és fizikai próbatétel elé állította Bruce-t, a folytatásban pedig főként érzelmi szinten zajlott a Jokerrel és Kétarccal való párviadal. A befejezésben a három próbatétel egy személyben érvényesül, de Nolan gondoskodik róla, hogy a brutális megjelenésű Bane végül csak egy bábu legyen a sakktáblán, ezzel megtoldva egy akkora csavarral a filmet, ami bőven kárpótol az árnyalt gonoszok hiányáért. Ezzel a gesztussal ráadásul még összébb rántja a trilógia darabjait.

Christian Bale zseniális, és mivel soha ennyi súly nem nyomta még a vállát a Batman-maszkban, most az utolsó részben sziporkázik a leginkább. Batmannek ki kell mennie a fényre (szó szerint és gyakorlatilag is), és ki kell másznia a mélyből, hogy végül valóban Legendává válhasson, mint egykoron Harvey Dent. Anne Hathaway pedig tökéletes társa ebben, bájos természetességével nemcsak az eddigi Bat-csajokat pipálja le, hanem talán még az eddigi Macskanőket is (Michelle Pfeiffer azért még mindig nagy kedvenc). Az igazi meglepetés azonban az Alfrédot alakító Michael Caine-nak jutott, na persze nem azért, mert kételkedtünk volna színészi képességeiben, hanem mert eddig jobbára az apáskodó bölcs szerepét játszotta, most azonban minden eddiginél esendőbbnek és gondterheltebbnek mutatkozik. Kellemes meglepetés még Cillian Murphy újbóli feltűnése, aki Madárijesztőként a főgonoszok mellett folyton csak epizódszerepekhez jutott, és nincs ez másképp most sem, ellenben már a puszta jelenléte is tovább sulykolja belénk, hogy a három film egyben nézve fest igazán egységes képet és ölt eposzi méreteket.

A sötét lovagot négy évvel ezelőtt legtöbbünk a legjobb képregény-film posztjára emelte, noha szerintem a Batman: Kezdődik sokkal jobban összeállt, és az eredettörténetek szokásos korlátain is sikerrel lépdelt át. Most a minden eddiginél grandiózusabb A sötét lovag – Felemelkedés kapcsán legtöbbször azzal találkozunk (vagy fogunk találkozni), hogy nagyon jó ugyan, de a középső darabot nem übereli. Én viszont úgy gondolom, hogy márpedig nagyon is übereli, mi több, kijavítja annak hiányosságait is, hiszen a záróakkord tudatában az előző filmeket is más szemmel nézzük majd.