Dani Áron | Válogatott cikkek

Féltucat Hasbro adaptációval a hátunk mögött felmerül kérdés, hogy ezeket a mozikat milyen viszonyrendszerben érdemes értékelni, és egyáltalán számon lehet-e kérni rajtuk egy épkézláb történet meglétét, amikor már csak alapanyagukból kifolyólag is a legöncélúbb adaptációs műfajról beszélünk. (Prae.hu)

A legöncélúbb, hiszen a játékfigurákat már gyerekként sem azért szeretjük, mert valami történetet, ne adj Isten, ideológiát (értéket, tanítást) lehetne melléjük társítani, hanem mert szimpla élvezetet jelent a velük eltöltött idő (és ugyanez igaz a számítógépes játékokra is). A közönségfilm viszont elsősorban a történetmesélésről szól, így csak a narratíván keresztül képes a szórakoztatásra. Hollywood akciófigura-adaptációs dömpingje pedig – a nyilvánvaló anyagi haszon reménye mellett – ma arra keresi a választ, hogy a filmnyelvet és a történetmesélés minimumát megtartva hogyan csináljon hullámvasutat.
A G.I. Joe eddigi két része más-más választ ad a kérdésre, az egyetlen közös vonásuk (milyen meglepő), hogy egyaránt bugyuta darabok – de máshogyan azok. Amíg az előző rész alibi-története összeroskadt a high-concept látványosságoktól, az erőltetett szerelmi száltól és az otrombán monologizáló negyedtucat főgonosztól, addig a folytatás B-filmes hagyományokat követő egyszerűséggel gyomlálja ki a fölösleges elemeket. Nyoma sincs már a CGI-generált vízalatti titkos bázisoknak, vasember páncélra emlékeztető szuper ruháknak vagy egyéb szuper kütyüknek, helyükre Dwayne Johnson sziklakemény bicepsze kerül, amint válogatott kézifegyverekkel írtja az ellent, ezt pedig csak egy-egy közbeékelt camp-betét szakítja meg (az ingatlanügynökre hajazó börtönigazgató, a látogatás Bruce Willis-nél, vagy az autója részleteit már fizetni képes – tehát megjavult – feka haver a gettóból, stb). A második G.I. Joe mozinak nincs már akkora megfeleléskényszere, mint elődjének, és kacagva teszi magát idézőjelbe.
A G.I. Joe – Megtorlás egy pillanatig sem próbálja leplezni, hogy rajongói nem lehetnek idősebbek egy 10 éves kisfiúnál, és ezt már a nyitójelenetben is egyértelműsíti, amikor a néző a fekete vászon előtt ülve csak egy háborús dráma gépfegyverropogásba fulladó kétségbeesett segélykiáltásait hallja, aztán amikor megjön a kép, két G..I Joe-t látunk a kanapén ülve, ahogyan épp konzoloznak. Ha az ember elmosolyodik ettől a jelenettől, cinkos vigyorral az arcán fogja továbbnézni a többit is, de ha nem, próbálkozni sem érdemes.

Bár a díszletek kevésbé megalomának, a gonoszok semmit sem vesztettek őrült világuralmi törekvéseikből. "Minek akar valaki elnök lenni? Mindenki világuralomra tör!" – hangzik el az elnök szerepében tetszelgő imposztor szájából, ami rögtön tisztázza újra 10 éves gyermek-szemeink előtt, hogy kik itt a nagyon nagy gennyládák, akiket majd a Joe-knak kell helyre rakni. Ami viszont meglepő, hogy a G.I. Joe ellenségeinek többsége nem frontálisan végzi a világ bekebelezését, hanem az ilyen figuráktól szokatlanul találékony módon a háttérből irányítva, a világ szemei elől elzárva – engem legalábbis sikerült meglepniük azzal a már-már Dr. Strangelove-ot idéző abszurd fordulattal, amikor a még az előző részben az elnök bőrébe bújt Zartan egy lövés nélkül leszereli a világ atombomba készleteit. Persze ez nyilván nem lenne ilyen egyszerű, de a film által felállított keretek között az, miközben szatírának sem utolsó (ebben a filmben a katonák egyébként is úgy kapják a vállukra az atomot, mint más az tornazsákját).Rendes B-film lévén a G.I. Joe elsősorban a bosszú motívumra építi fel sekélyes történetét, és ezt tűzdeli szúrós párbeszédekkel, illetve frappáns egysoros beszólásokkal, melyek a történetelemekkel szemben sejtetnek némi kreativitást az írók részéről – ezek nélkül általában meghal az akciófilm. Amitől viszont biztos meghal, azok az unalmas akciószcénák, és számomra az új G.I. Joe ezen a fronton alázza porig az eredetfilmet. Jon M. Chu rendezőnek nincs nagy neve filmes körökben, de hogy akciójeleneteket pazarul koreografál, az tagadhatatlan, ami egy akciófilm esetében kifejezetten hasznos. Mindennek a csúcspontja a már az előzetesben is beharangozott hegyvidéki nindzsa kaszabolás, ami nem csak látványos, hanem annak ellenére is feszült, hogy tisztában vagyunk a szereplők hallhatatlan mivoltával – de a többi égberobbantós jelenetnek sincs miért szégyenkeznie, a fegyverropogás sosem fullad monoton önismétlésbe.Akciófilmek kihagyhatatlan kelléke továbbá a felfegyverkezés pillanata, amit a G.I. Joe – Megtorlásban úgy oldottak meg, hogy ha addig egy fikarcnyi kételyünk is lett volna afelől, hogy csak háttér nélküli műanyag játékfigurákat látunk, akkor az itt mind szertefoszlik. Bruce Willis takaros kis angolszász protestáns házban lakik, de ez csak a felszín, mert amikor a világ bajban van, még a ruhásszekrények és a kályhalap alól is fegyverek bukkannak elő. Felmerül a kérdés, hogy akkor Bruce Willis mivel szokott főzni, vagy hova rakja a ruháit, de miután csak izmos akcióbabákról beszélünk, ezek a kérdések is értelmüket vesztik. Egy G.I. Joe nem főz, nem jár bevásárolni, nem játszik a gyerekeivel, hanem megmenti a világot!