Dani Áron | Válogatott cikkek

Aki persze akár csak egy részt is látott a korábbiak közül, az tudhatja, hogy ez egy vicc. Az első rész (The Fast and the Furious / Halálos iramban, 2001) még nem volt több, mint Kathryn Bigelow kandúr-pandúr akciómozijának, a Holtpontnak autókkal felturbózott remake-je, amiben a szörfözés nyújtotta zabolázatlan szabadságérzetet a különböző tuningcsodák váltották fel. A folytatás már a főszereplő nélkül duplázott (2 Fast 2 Furious / Halálosabb iramban, 2003), míg a harmadik részre (The Fast and the Furious: Tokyo Drift / Halálos Iramban – Tokiói hajsza, 2006) teljesen kifogyott a szufla, mindenki lelépett, és csak a cím maradt.

Egy hosszabb szünet után azonban, a pályafutásában épp megtorpant Vin Diesel visszatért a sorozathoz, és habár a negyedik rész (Fast & Furious / Halálos iram, 2009) talán a legkevésébé szórakoztató rész a szériában, nem csak új lendületet, hanem új koncepciót is adott a franchise-nak. Mission Impossible, autókkal felturbózva, Az olasz melóra hajazó heist beütéssel. A folytatások (Fast Five / Halálos iramban: Ötödik sebesség, 2011, Fast & Furious 6 / Halálos iramban 6,2013) sikerrel licitáltak rá azzal, hogy még csak meg sem próbáltak megfelelni a realitás elvárásainak, a legelképesztőbb és lehetetlenebb mutatványok váltották egymást, ami hirtelen egyensúlyba került a franchise kőegyszerű, alibi szerű motívumaival (család, rebellizmus, jó seggű csajok), és így már a kritikus szemlélőket is megnyerte magának. A Halálos iramban 7 (Furious 7, 2014) nem film, hanem egy vidámparki látványosság, minimális narratívával. Ez az, amiért nem kellene működnie, mint filmnek, de aztán – hasonszőrű társaival ellentétben (pl. Transformers folytatások) – mégis működik. Ennek több oka is lehet.

Az első, hogy az akciók, legyenek bármilyen bugyuták és eltúlzottak is, működnek. Van bennük fantázia, koncepció, gyakran még feszültség is. Ez a legújabb részre is igaz, ami három nagyobb tételt sorakoztat fel egymás mellé. Apró szépséghiba, hogy az előző felvonáshoz hasonlóan most sem a legutolsó a legjobb, de az a kettő előtte tényleg olyan szintű elszállás, hogy arra korábban gondolni sem mertünk. Az ököl ököl elleni küzdelmek koreográfiájában azonban kétségkívül az új rész viszi a prímet, Tony Jaa szereplése is egyértelműen mutatja, hogy merre nézelődtek az alkotók ihletforrásként.

A második az önreflexió, és ebben a tekintetben az új rész nem csak rátesz egy lapáttal a korábbiakra, hanem összegzi is azokat. A szereplők saját maguk sorolják el a lehetetlen mutatványokat, amiket a korábbi részekben végrehajtottak, és már a film elején elmondják, hogy a kocsi nem repül. Aki persze látta az előzeteseket, az nagyon is tudja, hogy ebben a világban nagyon is repül.

A harmadik, hogy szinte észrevétlenül, de a Halálos iramban mára kiépítette a maga mitológiáját, ami legyen bármilyen egyszerű is, megragadja a figyelmet, ráadásul tetszés szerint tovább bővíthető. Ehhez a részhez leginkább Jason Statham tett hozzá sokat, még ha csak ritkán is tűnik fel , és nem is lehet véletlen, hogy az alkotók életben hagyják a karaktert. Az alternatív mitológiateremtés aktuális trend ugyan (lásd a Game of Thrones sikerét, vagy a szuperhősfilm-dömpinget), a faékegyszerű látványmozikat azonban annak ellenére elkerülte, hogy a potenciál nyilvánvaló.

Azzal együtt azonban, hogy a szériával szembeni elvárások eltolódtak, van még egy aspektusa a Halálos iramban 7-nek, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, illetve el lehetne, ha a film megpróbálná elsumákolni – de nem próbálja. Meglehetősen szokatlan, nyári blockbustertől pedig egészen biztosan példátlan, hogy valamiképp reflektáljon a való élet egy-egy tragédiájára, jelen esetben Paul Walker idő előtti halálára. A film utolsó perceit a színésznek szentelik, és habár nem mennek szembe a széria butuska esztétikájával, a valóság történései pont azzal az élettel töltik meg Vin Diesel szavait, aminek a hiánya miatt ez a széria csak egy komolyan vehetetlen, de sokunk számára szórakoztató blöff.