A '90-es évek box office számai megelelőlegezték az új évezred CGI-pornóba fulladó trendjeit, hiszen majd minden évre jutott egy-egy kasszarobbantó látványfilm, ami a számítógépes trükkök újabb és újabb lépcsőfokát jelölte, a Termiátor 2.-től kezdve a Jurassic Parkon keresztül egészen a Mátrix első részéig. A földönkívüli-inváziós toposzokat fárasztó családi drámákkal összegyúró A függetlenség napjaennek a sornak a leggyengébb darabja, mert – szemben a fentebb említett mozikkal – jóformán semmilyen nyomot nem hagyott a tömegkultúrában, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs semmi stílusa, pont olyan semmilyen, mint a legtöbb Roland Emmerich-opusz (kivétel például a eléggé önreflexív Az elnök végveszélyben).
Húsz évvel ezelőtt mégis működött az újdonságnak számító effekthalmaz (meg néhány jól irányzott beszólás, mint az "atomot nekik" vagy a "kellett nektek leszállni erre a kurva bolygóra és a faszagyereket játszani"), Hollywood pedig sosem volt rest elővenni egy-egy korábbi sikerét, és némi fazonigazítás után újra előadni ugyanazt a mutatványt. Ugyanazt nagyobban, látványosabban – már-már belekezdeni is fárasztó, hogy milyen sok remake és franchise követi ezt a receptet, ám a dolog néha mégis működik, ha kellő öniróniával kezelik (Halálos Iramban-sorozat), vagy a látvány mellé a tartalomban is társul valami újdonság (Mad Max – A harag útja), esetleg ha a nosztalgia elviszi a hátán (Jurassic World, Star Wars: Az ébredő erő), vagy egyszerűen csak jó a rendezés.
A Feltámadásban azonban ezek közül egyik sincs jelen, ami komoly teljesítmény. Akad ugyan pár önironikus geg, de ez édeskevés ahhoz, hogy a film végig szórakoztató legyen. Tartalomban semmi újdonsággal nem szolgál, sőt, lényegében pontról pontra lekopírozza az előző részt, csak nagyobbak benne az űrhajók és az ufók, megalománabbak a pusztítás-orgiák, ám ennyivel nehéz orvosolni a fantáziátlan, lusta akciójeleneteket (másd még: Transformers). Azonban még ez sem (!) jelentene feltétlenül megoldhatatlan problémát (hiszen az elvárásaink igencsak minimálisra csökkennek Roland Emmerich neve hallatán), ha a papírmasé figurák kalandjába legalább (ha már a humor olyan kis sutácska, amilyen) valami minimális feszültséget sikerülne belecsempészni. De nem, ez sem jön össze: még annyi érzelmet sem képes kiváltani az emberből ez a film, hogy legalább haragudhassunk rá.
Végül pedig ott van a manapság elburjánzó nosztalgiafaktor, amire az új gárda is erősen épít, nemcsak a cselekmény újrazongorázásával, hanem konkrét utalásokkal, és lényegében az összes korábbi főszereplő újabb szerepeltetésével. Bár a nosztalgia kétélű fegyver, akár még működhetne is, de A függetlenség napjaesetében már a bemutató előtt egyértelmű volt, hogy teljesen hiábavaló erre appelállni: mégis miféle nosztalgiával gondoljunk vissza az évtized egyik legfelejthetőbb effektparádéjára?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.