Az első kritikai visszajelzések elég rosszak (50% rottentomatoes-on), ami a film megtekintése után egyrészt érthetetlen, mert ugyanazt az X-Menes hangulatot árasztja magából, amit korábban is, és simán beleáll a buta képregényes megoldásokba (a föld mágneses pályáinak felborítása? TV-képernyőről megtanulni az elmúlt 3500 év történelmét? Soroljam még?) - másrészt érthető, mert közben őszintén felvállalni a zsánerre jellemző gyermekbetegségeket és sablonokat, egyáltalán nem divatos ma.
A DC túlkomorkodja, a Deadpool kiforgatja, a legtöbb Marvel-film sokszor idézőjelbe teszi (miközben halálosan komoly is tud lenni), a legutolsó mozi pedig, ami megpróbált könnyedén képregényes lenni, a Csodálatos Pókember 2, jól befürdött a kritikusoknál. � Az X-Mennek azonban még mindig megvan a saját hangja, ami szórakoztató, érzelmes, és drámai +igen, még tanulságos is, amennyire egy nyári pop-corn parádétól csak elvárható. Igazából a Bosszúállók első része óta óta nem szórakoztam ilyen önfeledten szuperhős filmen. � (eredeti poszt)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.