Dani Áron | Cikkarchívum

Rengeteg kedves, támogató visszajelzést kaptam kommentben és privátban is az anyumról és a sportról szóló posztok után, hogy na ez aztán igen, ez igazi erőre vall, vagy hogy ismerős a szitu, csak így tovább, puszi, virtuális vállveregetés, felnézek rád és becsüllek a bátorságodért. De ez nem így néz ki.

Mikor kellően megdolgozol egy témát, pár pillanatig tényleg felemel a katarzis, amiért elértél valamit, és akkor bátoríthatod vagy bosszanthatod a többi szerencsétlent, miközben begyűjtöd az elismeréseket, amiért épp jobban vagy. De máskülönben az önismeret csak egy végeláthatatlan szopóroller, ahol keservesen próbálod összekaparni magad valahogy, amiért a sors kibabrált veled, az ősök elbaszták, az főnök keresztbe tett, miközben ott él benned valaki, aki az őt ért mérhetetlen igazságtalanságok miatt téged rugdos, te pedig legszívesebben csak jól pofán vágnád. Sírdogáljon máshol, nincs ingyenkeksz. Erre a harag-munkára vállalkozik az, aki rálép erre az útra, és aki mégsem ezt érzi, vagy nem érett még meg a mélyebb dolgokra, vagy már túl van rajtuk.

A traumafeldolgozósdi ugyanis olyan szembenézéseket követel, olyan elnyomott, fájdalmas érzéseket hoz a felszínre, amiről sehol nem olvasol, vagy ha olvasol is, nem esik le addig, amíg meg nem tapasztalod, és akkor sokszor azt mondod, hogy köszi, mégse, hátraarc. Ezért se vágunk bele sokkal többen, mert nagyobb súlyok nyomják a lelkünket, semmint elhiggyük, hogy képesek vagyunk felvenni és megtartani ezeket. Pedig képesek vagyunk rá, sőt, csak mi vagyunk képesek.

Pár hete meglehetősen szét vagyok csúszva. Mindig ez történik, ha az ember valóságán repedéseket üt az igazság, és mocorogni kezd az egónk mögötti valódi lényünk, ami a megélések dacára igazából kívánatos dolog. Írtam is róla, vissza lehet olvasni, csak humorba csomagoltam, egyrészt mert csak pár nappal később értem le az aljára, én se érzékeltem miről is van szó, másrészt mert én egy vicces csávó is vagyok, aki Jim Carrey gumi pofájával haknizza végig a közösségi médiát.

Mert mindig csak arról beszélünk, mikor úgy érezzük felértünk egy csúcsra, miközben az idő nagyobbik részében csak a völgyben téblábolunk vakon és az arcunkat verdesi a csalán, de erről vallani sokkal-sokkal nehezebb. Ha nem fordul öncélú panaszkodásba, akkor igyekszünk úgy megfogalmazni, hogy már túl vagyunk rajta, a rossz dolgok a helyükre kerültek, és most már nagyon hálásak vagyunk a sok tanításért. Aha, persze…

Hát én nem vagyok túl, csak vigyorgok mint az IP-k egy videójátékban (a Free Guy c. film ebből a szempontból félelmetesen pontos korlelet, ott Ryan Reynolds mondja azt, hogy kösz nem kérek a kamu életből, inkább szopok az igazival). Gondoltam mutathatnék ebből is valamit, csak hogy eltelt némi idő, és a dühöm már csak színlelés, retorikai fogás a szövegben, hogy felkeltsem a figyelmet. Elmúlt.

Ez van, író is vagyok, nem engedek ki a kezemből félkész dolgokat.

Képtelennek mutatkozom a feladásra. Múlt hét péntek reggel még dagonyáztam a kilátástalanságban, épp azon gondolkodtam, hogyan mondjak fel a munkahelyemen és bújjak el mindenki elől valahol nagyon messze, aztán délben már interjúztam egy olyan szerzővel, aki arról írt könyvet, hogy a szenvedések dacára az ember élni akar, és ettől az élet rögtön szebb lesz. És hát basszus… tényleg.

Mégis van, mikor csak tehetetlenül sóhajtozol, amiért nem vagy rátermettebb, elszántabb, edzettebb - de a valóságot ez nem érdekli, előle nincs menekvés, ha elfordulsz földre visz. De ezt is lehet vállalni. Végül is talán minden vállalható, ami emberi, és a fájdalom, a gyengeség igazán emberi. A felállás viszont már isteni.

Nem kell kiállni mindenki elé, mint ahogy néhány hülye megteszi, de magunkkal megpróbálhatunk őszinték lenni. Sok papolást olvasok róla, hogy mi a felelősségvállalás, és szerintem ez az, nem a család, a pénzkeresés, meg az elköteleződés, hanem a valóság felismerése és elfogadása. A gyengeségé is, vagy hogy egyedül nem megy, segítsen valaki.

Fájdalmaimat meglátván végül kegyesek voltak hozzám az égiek, és sok dolgom magától (meg)oldódott, nekem meg csak türelmet kellett gyakorolnom, sajnos vagy nem sajnos, de ez is csak egy olyan poszt, ahol a dolgok a helyükre kerülnek és van tanulság. Szóval legutóbbi posztom margójára, ide nekem megint az összes csalánt meg a hegyeket, a jelenlegi Dani Áron ilyen elszánt pofát vág hozzájuk, nem vigyorog. Elég szexi, nem?

Elég rosszul veszi ki magát, hogy én mondom magamra, de ez is én vagyok, a vicces csávóval, a sportemberrel, meg az érzésekből szöveget szövő íróval együtt. Meg azzal, aki néha csak vonszolja magát a földön.