Dani Áron | Cikkarchívum

Születésnapom alkalmából szeretnék írni a halottaimról. Hárman vannak. Illetve vannak többen is, mert ahhoz, hogy én megérkezhessek a létezésbe, generációk hosszú sora áldozta az életét, de akik úgy mentek tovább, hogy már a tudatánál lévő felnőtt ember vagyok, olyanból három van. Értük szoktam gyertyát gyújtani.

Az első édesanyám, róla már meséltem korábban. Ő akkor lett depressziós, amikor én megfogantam, amennyire tudom, nem várt gyerekként. Ez az ember tudattalanjában azért okoz némi bűntudatot, de anyám távolról is hihetetlen szeretettel árasztott el, amiből én életerőt merítettem. Ugyanakkor ez az állapot mégis nyomja annyira egy gyerek lelkét, hogy az elsődleges célod a szüleid megmentése legyen ahelyett, hogy a saját életedet élnéd, a saját céljaiddal.

A második Veréb Tamás. Vele egy autóbalesetben találkoztam. Ő meghalt, én egy karcolás nélkül szálltam ki az autóból. Rá sokáig haragudtam ezért, nem beszélve a fájdalomról, amit a szerettünk elvesztése okoz, és őt sok ember szerette. Meg aztán természetesen ebben az esetben is gyötört a bűntudat. Azt nem tudhatom pontosan, hogy ő milyen lelki állapotban volt akkor, de én nagyon rosszban. Sose voltak szuicid hajlamaim, de akkoriban könnyebbnek tűnt volna eltűnni. És akkor a sors azt mondta: nem. Itt maradsz, mert dolgod van. Mert az élet értékes, és te fontos vagy. Talán ilyen lehet az újjászületés. Más perspektívába helyezi az embert, és én ezt Tamástól kaptam meg.

A baleset megmutatta azt is, hogy a szeretet céltalan, és bárkit be lehet fogadni a szívünkbe. Ő is ott van az enyémben, és remélem jó helyen van. Most éppen készülök visszaülni a volán mögé, aminek szimbolikus jelentése is van: hogyan irányíthatnám a saját életemet, vezethetnék bármit vagy bárkit, ha nincsenek céljaim? Ezeket sokáig nem tudtam megfogalmazni magamnak, és így érünk el Imre bácsihoz, aki valójában ihlette ezt a mostani bejegyzést.

A harmadik halottam az edzőm. 20 évig volt a második apám, az egyik legerősebb férfi akit ismertem. Gyönyörű sikereket értünk el, és voltak szép elképzeléseink, amik sosem teljesültek. Másfél éve nem úgy váltunk el egymástól, ahogy szerettünk volna. Akkor tudatosult bennem, hogy nagyon régóta nem is tudunk már együttműködni, és ő kirúgott a klubból. Nem volt tökéletes ember, de tudta mi az élet, és mert is élni. Kemény, nehéz ember volt, végtelenül öntörvényű, lehetett érte szeretni és vádolni is. A 8. kerület megedzi az embert. De a szakításunk után gondoltam rá, hogy ezt nem bírja el a lelke, és nem is bírta. Most ősszel ment el. A szerettei rögtön meggyanúsítottak, hogy erről én tehetek, és kicsit igazuk is van. Természetesen miatta is volt bűntudatom, de ekkorra már szorult belém annyi bölcsesség, hogy tudjam mi az én felelősségem, és mi az övé.

Hibáztathatnám az öreget, amiért autoriter ember volt, aki nehezen tűrte az ellentmondást, és így életem legnagyobb farkasának bizonyult, akihez mégis húsz éven keresztül kötött a hűség. De csak hála van bennem.

Az öreg 20 éven keresztül adott célt az életemnek, mondhatni neki köszönhetem, hogy nem tűntem el a sérült emberek süllyesztőjében. Úgy igazán felnőtté is akkor váltam, amikor szakítottunk, sose sikerült volna, ha nem gördít elém akadályt.

Utána lett munkám, lett otthonom, lettek új barátaim és szerelmeim, közelebb engedtem a szüleimet, azóta nagy erőkkel kutatom az saját céljaimat is (találtam is párat). Ő korábban legyőzte a rákot, hogy az edzőnk maradhasson. Úgy tűnik ez volt a szerepünk egymás életében. Még arra is képes volt, hogy úgy ugorjon el a fia esküvőjére, hogy egy órával később visszaérjen az edzésünk végére. A kirúgás után még találkoztunk, fontos maradt nekem, nem akartam, hogy szenvedjen. De már nem volt ugyanolyan.

A szeretetről érdemes tudni, hogy köti az embert. Miután Imre bácsi meghalt, azon kaptam magam, hogy ugyanúgy futok, mint mikor még élt. Az elválásunk után nem futottam, csak hébe-hóba. De ahogy elment, én újrakezdtem. És azt gondolom, hogy ez jól van így.