Egy barátom, aki huzamosabb ideig élt külföldön, mindig arról panaszkodik, hogy a magyar emberek búval béleltek és mogorvák, bezzeg a világ szerencsésebb részeiben nem ez van. Remélem ki lehet érezni a szavaiban rejlő ellentmondást, mert ha valóban ilyen a magyar, akkor ő le se tagadhatná, honnan érkezett.
De félig-meddig igaza lehet. Ezek olyan karakterjegyek, ami a magyar társadalom széles rétegeire jellemzőek (mondjuk sosem azokra, akiknek igazán okuk lenne rá). Mondhatnánk azt, hogy ez rossz dolog, mert valóban megnehezíti az életünket. De mondhatjuk azt is, hogy igen, így igaz, és nem az a furcsa, hogy ilyenek vagyunk, hanem az, ha nem lennénk ilyenek.
Két vesztes világháború, trianon, holokauszt, munkatáborok, egy levert forradalom, negyven év szocializmus, egy elrabolt rendszerváltás - Mohács ezekhez képest nekem délutáni matinénak tűnik, de ha ezt történelem tanár végzettségű édesapám olvasná, biztos megróna a sekélyes túlzásért. Vagy nem, ki tudja? Csak az utóbbi hónapokban döbbentem rá, mikor újra Erdélyben jártam, majd cikket írtam egy Trianon-fimről és a felújított Tisza-kastélyról, hogy milyen bődületesen fájnak ezek a sebek. Nem csak nekem, hanem apukámnak is. És magyar emberek millióinak még. Teljesen tudattalanul. De ezekhez az emberekhez oda lehet hajolni, megértéssel válaszolni a kínjukra, ha pedig valakinek telik rá az erejéből, akár még többel is - vagy értetlenkedve dühöngeni, hogy miért nem mosolyognak?
Jobb ezt magunkhoz ölelni és együtt élni vele (mint minden fájdalommal), ahelyett, hogy letagadnánk. De még ha így is teszünk, el kell fogadni, hogy az is egy érvényes vállalás, ha valaki benne marad: olyan súlyok ezek, amik alatt nem csoda, ha sokan megroppannak, vagy belepusztulnak. Sehol sincs előírva, hogy boldognak kell lenni. Nem kell.
A magyarok nem is valami boldogok, de főleg mert olyanokhoz hasonlítgatják magukat, akikhez annyi a közünk, hogy legyőztek és kifosztottak minket a múltban (és persze ma is). A világ sosem volt békés hely, de nem is dolga annak lenni. Persze, én azért szeretnék békés, boldog életet élni, de a kilátások igencsak rosszak: alacsonyak a bérek, tágul a társadalmi olló, az emberek lehúzzák egymást, polgárháborús a közhangulat, elképesztő a frusztráció és a bántalmazás, és egyébként is a kormány mindent rosszul csinál. Élhetetlen ez az ország, és mindenki menekül innen, akinek van egy kis sütnivalója. Szóval kívül tágasabb lenne, nem?
Hát a nagy LÓFASZT. Az én lelkületemmel legalábbis biztosan nem. Turistáskodni, szemtelenül sok pénzt, vagy kihívást keresni, azt igen, az már egészen más. De lobogót váltani? Nekem még azután az atlétika klub iránt is honvágyam van néha, ahonnan kirúgtak. Nem tudnék sokáig könnyű szívvel élni egy olyan helyen, amihez valójában semmi közöm.
Kedvelem például a franciákat, anyum révén azért láttam is belőle valamennyit, és Párizs még ma is lenyűgöző. De mi közöm van hozzá, mondjuk trianonon kívül? A reziliencia fontos, de ne keverjük a simulékonyságot a rugalmassággal, ami tulajdonképpen pont az ellenkezője. Az emberek vándorolnak, mióta világ a világ, de ennek nem a kényelem, hanem a túlélés a fő mozgatórugója.
Magyarország pedig a sok nehézség ellenére elég élhető hely - bármennyire is máshogy tűnik a médián keresztül, vagy sokszor akár a saját életünkben is. Nem tudjuk értékelni, amink van. Európai mércével mérve persze nem könnyű itt, sőt inkább nehéz. De pont ezért van benne lehetőség: itt van mit felépíteni, van mit gyógyítani, van mit teremteni - tehát van esély a boldogságra is.
Isten éltessen Magyarország!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.