Dani Áron | Válogatott cikkek

A maga módján mindenkinek különleges kapcsolata van az anyukájával, de olyan anyukája biztos senkinek sem volt, mint nekem. Anyukámat bipoláris depresszióval diagnosztizálták, ami azt jelenti, hogy egészen elképesztő amplitudókat élt meg az “öngyilkos akarok lenni”-től a “világ egy rózsaszín szivárvány”-ig tartó skálán. Már a várandóssága idején sem tudott hozzám rendesen kapcsolódni, de az igazi törést az okozta, hogy végül elhagyott, amit a három éves Áron komoly árulásként élt meg.

Utána mindig rendszeresen utazott hozzánk Magyarországra látogatóba, és általában két bőröndnyi ajándékkal érkezett, amivel tökéletesen nem tudtam mit kezdeni. A bennem élő 3 éves Áron ugyanis azt mondta, hogy nem ajándékokra lett volna szükségem, hanem az anyukámra. Ebből kifolyólag egész gyerekkoromban elég ambivalens maradt a kapcsolatunk, örültem anyukámnak, és kisebb koromban voltak nagy egymásra találásaink is, de közben haragudtam is rá, és sokszor nagyon szégyelltem is őt a mássága miatt.

A betegsége kleptomániával is társult, egyszerűen eltulajdonított jelentéktelennek tűnő dolgokat a boltból vagy a családi házból - a szüleimnek gyakran éjszaka kellett visszacsempésznie ezeket a bőröndjéből.

Volt azonban pár dolog, amit már akkor sem lehetett eltagadni tőle: mindig a lehető legjobb szándékkal cselekedett, mindig azt éreztette, hogy én vagyok a világa közepe, és közben tényleg elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ezt meglepően sok szülő nem is tudja megugrani. Plusz elég jó humora is volt, értett a játékhoz, és nagy tehetsége volt a képzőművészethez is. De a legbeszédesebb talán mégis az volt, hogy csak miattam megtanult magyarul, hogy legyen közös nyelvünk. Ez jól le is ír minket: a fiú aki nem beszéli az anyja nyelvét.

Közben végigküzdötte az életét a bipoláris zavarával, gyógyszereket szedett, és bár én nem tudtam róla, de voltak próbálkozásai is az öngyilkosságra. Viszont amikor kitisztult a feje, akkor határtalan élniakarás vett rajta erőt, amit talán nem túlzás azt állítani, hogy elsősorban én és a nővérem fűtöttünk benne. Ezalatt vonzotta a problémás, nehéz, elmagányosodott embereket, és a saját baja közepén is segítséget nyújtott nekik, mellettük állt.

Anyám folyamatos adásban volt, szórta a szeretetet, miközben alig kapott valamit. Szinte semmit. 61 évesen halt meg, amiről már akkor is azt gondoltam, hogy emberfeletti teljesítmény az ő terheivel.

Ez lehetne egy szomorú történet, és van is benne bánat bőven, de közben valahol mégis ott van mögötte a szépség. A küzdelmekben, a nővéremben, bennem, a családunkban. Mert édesanya fájdalmas döntése mögött a legmélyebb anyai szeretet bújt meg: azzal, hogy édesapámra és nevelőanyámra bízott, tulajdonképpen az életemet mentette meg, mert nem csak magára jelentett veszélyt, hanem rám is. Lemondani valakiről, akit a legjobban szeretünk, a legkeményebb áldozat. Ennek köszönhetem azt is, hogy elég nagy beleérző képességgel rendelkezem, és a humorom is remek megküzdési stratégiának bizonyult. Ismerek olyanokat, akiknek még tetszik is…

Ugyanakkor a szülők terheit a gyerekek öröklik meg, és ezért az elmúlt években egyre mélyebbre merültem a traumafeldolgozásban. Amiket anyumnak nem sikerült megfejlődnie, megemésztenie, az elsősorban rám és a nővéremre hárult. Sajnos (vagy nem sajnos) mi sem vagyunk tökéletesek, de megtesszük ami tőlünk telik.

Ennek eredményeként ma jobban ismerem anyukámat, mint mikor még élt. Még azt is sejteni vélem, mi lehetett a betegsége gyökere, noha soha senkinek nem beszélt róla, és talán még maga előtt is eltemette az árvaházi éveket. Rengeteg időt töltök vele a terápiás folyamatokban, ahol számomra elég kézzelfoghatóvá válik az elcsépelt, de mégiscsak igaz szófordulat, miszerint a szülők továbbélnek bennünk Az én anyukám pedig nagyon elevenen él bennem. Így bár van hajlamom a befelé fordulásra és a magánykodásra, valójában sosem vagyok egyedül.

Rengeteg történetem van bonyolult szülő-gyermek kapcsolatokról. Hallottam nagyon kemény sztorikat is, és néha olyanokat, amiknek a felét sem bírnám el. Hála istennek nem is kell, és másnak sem az enyéimet, a történetek pedig így kerekek. A történetek egyik üzenete, hogy habár sokan szenvednek szégyentől, magánytól, kíntól az életükben, a felszín alatt mindig annyi érzelem, vágy és szeretet lapul, ami összeköt másokkal. Így lesz anyukám története mindenki története, amiért nekem semmiféle nehézséget nem is okoz ma már erről megnyilatkozni. Épp ellenkezőleg: büszkeséget érzek és hálás vagyok érte. Mit is üzenhetnék hát ezen a napon, mint hogy legyen neki könnyű a föld, szárnyaljon a lelke.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm!