Dani Áron | Válogatott cikkek

Régóta várok már rá, hogy valaki megint megkérdezze tőlem, mit szeretek a futásban. De mivel már senki se kérdezi meg, mióta nem futok, inkább leírom a szellemes megfejtésemet, ami nemrég csusszant ki a billentyűzetemből, mikor Gáspár barátommal a szenvedés mibenlétén lamentáltunk.

Korábban sosem tudtam mit kellene erre válaszolni, csak olyan általánosságokra futotta, minthogy a dologban rejlő ellentmondásosság mozgat, vagy a mozgás szeretete, a győzelem mámora, stb. stb. Az egész egy reménytelen harc a stopperrel, amit sosem tudsz megverni, de valami mégis arra hajt, hogy megpróbáld, és ebben nem számít, hogy szabadidő- vagy élsportoló vagy. Bárki képes magát az összeesés széléig hajszolni. Azt hihetnéd, hogy ahogy folyamatosan fejlődsz, ez egyre könnyebbé válik, pedig nem, csak az ingerküszöb tolódik egyre feljebb.

De amióta nem futok, az elmúlt húsz év sportolása is mintha kezdene a helyére billenni. Mi sem egyszerűbb ugyanis: azt szeretem a legjobban a futásban, mikor vége van.

A jó futás ugyanis nem buli, hanem komoly munka, kihívás és gyötrelem, valami nagyon elmélyült lelki alkatra van hozzá szükség, ami könnyen lehet, hogy más helyzetekben ki sem ütközik. Ismerek pár futót, egészen meglepő, hogy amit a pályára ki tudnak rakni, azt az életük más területén nem feltétlenül teszik meg. A futás végülis nem más, mint fájdalom. Ha szárnyalsz, ha könnyen megy, akkor is kurva nagy fájdalom. Akarjuk, hogy így legyen, mert közelebb kerülünk magunkhoz, talán mert sosem érezzük magunkat élőbbnek, elevenebbnek, mint mikor komoly megpróbáltatásokkal találjuk magunkat szembe - de ez közhely. Viszont az élet elképesztően kényelmes lett, és azt hiszem ez lelkileg egyáltalán nem épít minket. Gyerekkoromban még azt hallgattam, hogy Fuss Forrest, ma meg megőrült a világ, és világszerte emberek tömegei kezdtek el önként kínlódni a kilométerekkel.

“A világ nem csak napfény és szivárvány, és bármilyen tökös srác vagy, térdre kényszerítenek ha hagyod, és soha nem engednek felállni. Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet. De nem az számít, mekkorát ütsz, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni.”

Ezt sajnos nem én költöttem, hanem Sylvester Stallone a Rocky 6. részében, és bár ő az ökölvívás allegóriáján keresztül fogalmazta meg a dolgot, a futásban is ez ütközik ki. Nem véletlenül imádjuk a Rocky filmeket. A test-test elleni küzdelem és a futás között azonban mégis van egy lényeges különbség: amíg az előbbiben van egy elég látványos külső kényszerítő erő, addig a futásban semmi ilyen sincs. A ringbe is be kell menni ugyan, de ott már rá vagy kényszerítve a harcra, a futásban viszont bármikor lassíthatsz, megállhatsz, feladhatod, és nem hal meg senki.

Pár hónapja MMA-zom és a legtöbben értetlenül állnak előtte, hogy miért veretem szét magamat, de a válasz egyszerű: érezni akarom, amit a futásban már régóta elvesztettem. A rossz futás szenvedés, a jó futás nem az. Csak az szenved, aki nem vállalja a fájdalmat, de ha vállalod, az már nem szenvedés. Sőt, akkor akár még dicsőség is lehet belőle, a vége meg egyenesen megváltás. Ez a legjobb része. Túl lenni az egészen. Aztán ha elég bölcs vagy hozzá, belőled is kibukkan, hogy ja, azért az odavezető út sem rossz. A legjobbak már közben is érzik. Én ezzel a bölcsességgel nem rendelkezem, csak filozofálni tudok róla. A fillozofálás meg bizonyos értelemben maga a halál (és nagyon fárasztó is).

Én már évek óta csak szenvedtem a pályán, nem tudtam beletenni magam, de a kitartásom és az ambícióm ott tartott. Korábban megvolt bennem az éhség és az elszántság, hogy kihajtsam magamból a legtöbbet, hogy odafessem az eredményjelző táblára, mi is vagyok én, hol tartok. Ha a szám nem volt kellően alacsony, ha nem jött ki a sok befektetett munka, az óra akkor sem tud mást mutatni, mint a lecsupaszított valóságot.

A laikus szemlélő legtöbbször két dolgot mond: én sosem lennék erre képes, minden tiszteletem a tiéd. Hazugság. Bárki képes rá. A másik gyakori szójárás, hogy a futás unalmas, és valóban tud az lenni. Ez igaz. Sosem szerettem igazán a melegítést, a levezetést, az átmozgatást, én a résztávot és a versenyt szerettem, mert ott születnek a nagy döntések, minden másodperc kérdés elé állít, hogyan tovább, mit reagálsz az ellenfelekre, a testérzetre, a fejeden átfutó rossz gondolatokra. De már nagyon régóta nem tudom ezeket megugorni. Amit nem szerettem, azt csak megcsináltam, mert hozzátartozik. A nyújtás, a gyógytorna, a mágneságy, a fürdő, a lézer, meg mit tudom még milyen anyámkínja. Nyilván ez sem haszontalan: türelemre tanít, ami sosem volt az erősségem, de nem baj, mert az élet mostanában duplán tanít rá. De én dacos vagyok, és törött szárnyakkal akarok repülni.

Mi történt, hol vesztettem el a képességet, ami különlegessé tett? Az önsajnáltatás mocsarából kievickélve (ahova azért még ma is vissza-vissza kacsintgatok, bármennyire is irritál a dolog) azt hiszem korábban azért tudtam beletenni magam, mert nem nyomtak a felnőtt lét terhei. De ahogy elkezdtek nyomni, nem tudtam megugrani a lécet, és már csak vergődtem a futásban.

Korábban nem értettem, jelenleg az a megfejtésem a dologra, hogy a futásban hasznosított energiákat már az atlétika pálya biztonságos közegén kívül kellett hasznosítanom, mert nagyon sok terhet cipelek, amivel mind kezdeni kell valamit. Hogyan is tudnám önszántamból vállalni a futás jelentette felelősséget, ha még a saját életemért is alig-alig tudom ezt megtenni?

Az MMA-ban viszont nincs ez. Az első pár pofon után még mosolygok, így hadakozok a természetes reakcióim ellen, hogy valójában rettentően dühös vagyok, de aztán megérzem a téteket, és bele tudok állni a saját érzéseimbe. Bár valós életveszély talán nem fenyeget a szőnyegen, a helyzet hasonló: fókuszba kerülök és képes vagyok visszavágni, fellángol a tűz, ami a futásban kialudt. Persze legtöbbször még most is elvernek, de az nem zavar. Máskülönben a két sport között nincs is akkora különbség, szükség van erőre, gyorsaságra, kitartásra és az időzítés képességére, intelligenciára, fókuszra, és ami a legfontosabb: könnyed léptekre, lazaságra és robbanékonyságra. Ezt raknám az első helyre, nincs veszélyesebb egy villámgyors rugalmas embernél.

Szóval abbahagytam a futást, miközben - újfent egy Rockyból kölcsönzött hasonlattal élve - még maradt a pincében. Nem tudom, hogy fel tudom-e ezt még hozni valaha a sporton keresztül. Már 33 éves vagyok, az a sportban határeset, de a testem jóval fiatalabb, és tekintve, hogy az egyéni csúcsaim nem valami elérhetetlen csúcsok, még látok rá esélyt. Ez még elválik. Miként fentebb is írtam, a türelem nem erősségem, és ahogy a mellékelt ábra is mutatja, simán írok két oldalt a folyamat közepén. Ugyanakkor hogy dicsérjem is magam, most abszolút a várakozó álláspontján vagyok, aki ad egy kis időt a döntés megszületésére, nem sürget semmit - és inkább nem is fut addig. Miért?

Szoktam hallani, hogy van akinek a futás terápia. Nem is tudom, elég ítélkező vagyok ezzel. A futás, a sport, a harc sok esetben találó allegória, és vannak akiknek az életét teljesen megváltoztatja, mikor 40 évesen a valóságtól elszakadt életükből kilépve futni kezdenek, és megélnek valamit, amit a mókuskerékké silányult hétköznapjaikban nem tudnak. Ebből születhetnek jó döntések, de hogy megismerd a probléma lényegét? Minimális az esélye. Nekem inkább menekülésnek tűnik. De ki vagyok én, hogy megmondjam helyettük? Tényleg sokfélék vagyunk. És a menekülés talán nem is olyan rossz dolog, ha a végén kijutsz. Azt viszont talán reálisan meg tudom mondani, hogy számomra csak akkor van már értelme a futásnak, ha nem menekülés, hanem önként vállalt küzdelem.