Tavaly a remekül sikerült Párhuzamos anyák megtekintése után elkezdtem pótolni a spanyol rendező filmjeit, mostanra nagyjából a végére értem. De a Mindent anyámról a legjobb Almodóvar-mozi. Van benne transznemű kurva, terhes apáca, korosodó leszbikus színésznő, Chagall-hamisító arosztokrata és ebből az irtózatos devianciából mégis kisül valami mélységesen emberi és szerethető. Együtt lélegzel, együtt élsz, sírsz és nevetsz ezekkel a figurákkal, imádtam. A szabadszájú szövegeket, a szituációkat, a különc karakterek a humor is szenzációs - mestermű, így mondják ezt.
Fontos hozzátenni, hogy az ÖNÁLLÓ nőfigurák itt egyben MAGÁNYOSAK is, és ettől lesznek ERŐSEK is. Ez egy olyan rétege a filmnek, ami dacára a sok szabadosságnak, elég konzervatívvá is teszi. Nekem nem azt mondja, hogy lehet így élni, hanem azt, hogy van aki így él. Ugyanerről árulkodik Lola keresése, fel lehet nevelni egy gyereket egyedül, sőt, de ott hiány is lesz. A férfiak űrt hagynak maguk után, ez sok Almodóvar filmben előjön.
A nőimitátor exkamionsofőr színházi előadásában beszél a legdirektebben a test átalakításáról. Nem hiszem hogy bármiben egyetértenék vele, de ettől még mulattat engem is, hiszen a saját nyomorából kerekít szívmelengető “viccet”. Ezt csinálja tulajdonképpen az egész film: az emberi dráma nem ólomsúlyként telepszik rá, hanem könnyed humorként, de ahhoz hogy ezt elviseld, kőkeménynek és érzékenynek kell lenned egyszerre. Pont mint anyáink, a nők. Szóval bár nem az anyáinkról szól a film, egy kicsit mégis.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.