Szerintem elég lehangoló volt The Weeknd tegnapi half-time show-ja, egy kicsi Michael Jackson-imitátort láttam rohangászni a robusztus díszletek és az elképesztően profi tömegkoreográfiák között. Mondom ezt úgy, hogy én is sokat hallgattam anno a “Can’t Feel My Face”-t vagy a “Pray For Me”-t, de ebből nekem nagyon hiányzott az ember, az átütő egyéniség.
Bezzeg az Arcade Fire! Bemutatom a kortárs stadion-rock koronázatlan királyait! A napokban ugyanis újra elővettem a srácokat, és sok év kihagyás után is kellemesen csalódtam. Mert tök mindegy, hogy éppen orgonát és hegedűt kevernek az elektromos hangok mellé, vagy felülnek a 80-as évek szintipop nosztalgiajáratára, az Arcade Fire az Arcade Fire marad, mindenből kihallatszik ennek a bandának az egyénisége. Hogy ennek mi köze van a tegnapi Super Bowl félidejéhez? Igazából nem sok, ha nem annyi, hogy rajtuk akkor sem tudom számon kérni ez utóbbi hiányát, ha éppen trendekhez igazodnak.
Legutóbbi albumuk, az Everything Now persze már nem egy Funeral (most őszintén, azt a debütálóalbumot nem lehet felülmúlni), de erre is felfért egy csomó remek popdal, “Signs of Life”, “Creature Comfort”, stb. ám nekem egy nagyon egyszerű kis diszkórandis szám, a “Chemistry“ a kedvencem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.