Élt valamikor egy hórihorgas, hajlott hátú, pocakos angol, akit Alfred Hitchcocknak hívtak, és aki meglepő tudatossággal építette fel a saját kultuszát. Tavaly augusztus óta folyamatosan foltozom azt a filmes műveltségemen tátongó lyukat, hogy még nem láttam a thriller és a suspense (feszültségkeltés) nagymesterének filmjeit, ami filmesztétaként, filmíróként, vagy éppen filmrajongóként is fontos lenne. Hát mostanra pótoltam ezt a hiányosságot, és másféltucat Hitchcock filmmel a hátam mögött azt kell mondjam, hogy Hitchcockot kevésbé érdekelte a történetmesélés, mint a hatáskeltés, ezért a legtöbb filmje mai szemmel nem is akkora szórakozás, sokat vesztettek az erejükből. Kivéve a Psychót, de erről majd később.
A rendező hősei általában nem teljesen normálisak: unatkozó leskelődők (Hátsó ablak), hazudós csínytevők (Madarak) és kleptomániásak (Marnie), pszichopata gyilkosok (A kötél, Gyilkosság telefonhívásra, Psycho) vagy megszállottak (Szédülés), és így tovább. Hitchcock köztudottan gondban volt a gyengébbik nemmel, és ez a filmjein is látszik, Grace Kelly ide, Ingrid Bergman oda, önálló nők amoda, vastagon markolható a bújtatott hímsovinizmus (ebben talán a Madarak a csúcs), de ugyanilyen nyilvánvaló a rendező félelme a hivatalos szervektől is, nagyon gyakori motívum, hogy valakit összetévesztenek valakivel, vagy ártatlanul megvádolnak (Az ember aki túl sokat tudott, Észak, észak-nyugat, A tévedés áldozata, Elbűvölve). Tulajdonképpen ennek köszönhetjük a Cary Granttel közös James Bond előképeket (Forgószél, Fogjunk tolvajt, Észak...), de ne feledkezzünk meg a rendező kedvenc színészéről, James Stewartról se, akitől ugyancsak nem állt messze a kémkedés (Az ember, aki..-ra gondolok itt elsősorban, aminek az operajelenete az egyik Mission Impossible filmben is visszaköszön, talán ez is elárul valamit arról, mekkora hatással van Hitch a mozira).
Ezeket persze csak az nézi meg, aki ínyenc filmrajongó, a Psycho viszont popkultúra, hiszen mindenki hallott már a híres a Bates Motelről, vagy ha arról nem is, a zuhanyjelenetről biztosan! A Psycho az 50-es 60-as évek filmes kontextusa nélkül is működik, hátborzongató és félelmetes mestermű, ami joggal szerepel mindenféle filmes listák élén. Igazából egyszerű film, mégis nagyon misztikus, remekül ragadja meg a gonoszság irracionalitását, és történetmesélés szempontjából is frissítő, nem is igazán egyértelmű, hogy kit tekinthetünk főszereplőnek. Másfelől viszont elég ijesztő, hogy talán Perkins beteg karaktere rímel a leginkább a rendezőre filmes alteregói közül...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.