Wow. Ez tényleg a Bergmani életmű és az európai modernizmus egyik csúcsa, ma is teljesen releváns. Ebben is sok az irodalmi monológ, de ez most nem színház, ez tényleg film. Szépek a terek, a táj, a kompozíciók, és szépek a nők. Liv Ullman meg se szólal benne, de a kamera és az arca mesélnek. Andersson csodásat játszik, például mikor a parton le-föl libikókázik a düh hullámvasútján. Kezdetben azt hiszed, hogy majd a páciens gyógyítja a nővért, aztán hogy a páciens megőrjíti a nővért, míg a vége tiszta brainfuck, és már semmi se biztos. A csajokkal együtt őrültél meg.
Van a filmben fricska is a modernizmus felé, mert a film első felében van egy hosszú monológ arról, hogy Liv miért nem szólal már meg, de a végére már úgy tűnik, az csak egy okoskodó kamu, az ok sokkal kézzelfoghatóbb, konkrétabb.
Nagyon női film, ami leginkább azt jelenti, hogy az anyaság és a szexhez fűződő félelmek körül bonyolódik (zseni a jelenet, ahol elmesélnek egy pornófilmbe illő aktust). Ez épp annyira lehet kritika, mint amennyire erény is. Nem olvastam még semmit, de ez az a film, amit hosszasan lehet még elemezni - viszont fontos, hogy nem lila köd, nézés közben ad kapaszkodókat, még ha idővel el is bizonytalanít - épp ez benne a játékosság.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.