Dani Áron | Válogatott cikkek

Amit a 60-as éveknek a western, a 80-as éveknek pedig a vegytiszta akciófilm jelentett, azt ma a szuperhősfilmeket foglalják el. Soha korábban nem készült annyi szuperhősmozi, mint most, és ha egyszer lecseng ez a divathullám (bár ennek egyelőre senki se látja a végét), nem is fog többé. Velük szemben a kém-zsáner képviselői sosem váltak a legnépszerűbbé, ugyanakkor sosem tűntek el, aminek a már több mint 50 éves James Bond-széria a legékesebb bizonyítéka.

„Rázva, nem keverve” 

A vállaltan nyugat-propaganda jellegű Bond mozik a fogyasztás legmagasabb szintjeit testesítik meg, a legdrágább autók, a legegzotikusabb helyszínek, a legszebb nők, és a legújabb technikai vívmányok mellett bőszen hirdetik, hogy a címszereplő mindent önerőböl old meg, és köszöni szépen, de nem kér semmiféle – szuperhősökre és young-adult adaptációkra jellemző - identitás-válságból.

A Daniel Craig-féle reboot viszont új színt hozott ezen a téren: a figura sebezhetővé, társadalmon kívülivé vált, miközben egyébként megmaradt annak az eredendően konzervatív figurának, mint aki mindig is volt. Az első két rész még puszta bemelegítés volt az olajban utazó bűnszövetkezettel, a Skyfall azonban hangosan ordítja a képünkbe, hogy a fenyegetés nagyobb, mint a hidegháború alatt bármikor.

Ahogy Judi Dench fogalmaz a konkresszusi meghallgatáson, már nem országok, hanem személyek állnak szemben egymással, miközben a világ nem átláthatóbb, hanem kesze-kuszább lett, még több árnyékkal. Az idei Bond-film, a Spectre a közelmúlt amerikai lehallgatás- és drón-botrányaira reflektálva annyit azért árnyal ezen a képen, hogy bár a veszély nyilvánvaló, a totális ellenőrzés természetesen nem megoldás.

„Bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget s földet rázott, vagyunk, akik vagyunk.”

Craig Bondja ezen felül – szembemenve a korábbi érákkal – már nem csak követendő férfi-mintaként funkcionál, hanem a nyugat általános identitás-vesztésére is reflektál, ami elsősorban a karakterben játszódik le. Ez csak annak fényében meglepő, hogy a figurától többnyire mindig is idegen volt az efféle realitás, Bond a márványból faragott hedonizmus megszemélyesítője volt, csak jellemvonásaiban hasonult a nézői elvárásokhoz (kivéve a hidegháború végét, amikor mélypontra is került a széria), életmódját tekintve sosem.

A Skyfall első felében viszont hirtelen inkompetenssé válik, mint ügynök, a „kivett szabadság” pedig nem kecsegtet semmi jóval, hiába a hawai-i örömlányok és az anyagi biztonság. Bond végül sikeresen felülemelkedik ezeken, ehhez pedig nincs szüksége másra, minthogy szembesüljön önmaga beteg tükörképével (Silva), majd elhagyva a „régi életmódját”, a gyászt és az élvezeteket (nők, kocsik, stb.), ismét elkezdjen a feladatra koncentrálni. A Spectre fináléjában aztán - a Casino Royale tragédiáját követően - ismét önként vonul nyugdíjba, háta mögött hagyva ezt a zavaros világot, és felcserélve egy „rendes” párkapcsolatra.

Szerepzavarban a CIA 

A hidegháború lecsengésével azonban nem csak Bond fiktív karaktere került szerepzavaros állapotba, hanem a hadseregek és a hírszerző ügynökségek is, élükön a CIA-val, ami nagyjából a 70-es évektől kezdve (A Keselyű három napja, Magánbeszélgetés) szolgál rendszeres, kimeríthetetlen ihlet-forrásként a Hollywood-i filmeseknek, de az akciófilmes átiratok csak a 90-es években terjedtek el a mozikban. A filmes interpetációk sorában épp úgy találhatunk nemeslelkű patrióta (pl.: Jack Ryan-filmek, Kémjátszma, A királyság), mint olyan paranoid CIA-ügynököket (Jason Bourne-filmek, A spártai, A közellenség), akik nem valami külső fenyegetést próbálnak megelőzni, hanem egy belső elől menekülnek – ami jellemzően a hidegháború után önmagát nehézkesen újradefiniáló CIA.

Innen magasan kiemelkedik az óriási nézői és kritikai népszerűségnek örvendő Bourne széria, ami a 80-as években TV-filmként nem aratott különösebb sikert, de a 9/11 utáni érában hamar a legsikeresebb akciószériává vált, mivel Bourne - szemben például a Pierce Brosnan féle Bond-érával - rögtön reflektált az amerikai közönség fenyegetettség-érzetére, illetve arra a félelemre, hogy az ellenség nem is annyira valós, mint inkább belülről kreált, a hatalom megtartása érdekében tett hazugság. Erről szól a rendező, Paul Greengrass másik két dolgozata, a 9/11 ellentmondásait kidomborító United 93, és az iraki háborút élveboncoló, de nagyon megkésett Zöld zóna.

A 21. századi akcióhős

Bourne a Bond filmek tökéletes ellentéte, aki nem nemes(nek gondolt) ügyekért, hanem saját magáért öl, akit a saját felettesei akarnak levadászni, és akinek a hazafisága nem egy külső fenyegetéssel szemben érvényesül, hanem saját kormányának szennyesének a kiteregetésével – bár ehhez idomulva a hangvétel is teljesen eltérő, sokkal szikárabb, szárazabb, mint a valóságtól külsőségeiben joggal elrugaszkodó Bond.

Az amnéziával magához térő Jason Bourne az első pillanattól kezdve menekül, és amikor úgy érzi, hogy sikerült elrejtőznie, szépen félre is áll. Az igazi paranoia-maraton azonban csak a második résszel veszi kezdetét, amiben kirángatják őt az idilli vidéki életből, megölik a szerelmét, és innentől fogva a személyes bosszú és a polgári kötelezettség (nevesül hogy a hatalom nem csak korlátozható, hanem bármikor lecserélhető, felelősségre vonható is) kéz a kézben járnak.

A negyedik rész erre húzott még egy – kifejezetten lapos – lapot, Alex Crosst első körben ugyanúgy nem érdekeli az igazság, csak hogy végre békén hagyják, de hogy az ő története hogyan folytatód(hat)na, azt már nem nagyon fogjuk megtudni, mivel az következő felvonásban visszatér az Obama elnökségét követően a szériától visszavonult Matt Damon-Paul Greengrass páros, hogy a  kollektív paranoiát  kirobbantó/tápláló Bush-éra után a demokraták sunyi lehallgató rendszereivel és drónjaival is felvegyék a harcot.