Dani Áron | Válogatott cikkek

Ma ugyanis nem csak a cirkuszi mutatványok elburjánzása (lásd előző cikkünket) fojtogatja Hollywoodot, hanem a brandek elsőre megingathatatlannak tűnő pozíciója is. Nagyon ritkán kapnak zöld utat olyan projektek, amiknek nincsen előzménye, vagy nem kapcsolódnak valamilyen módon egy másik termékhez – egyszerűen azon okból kifolyólag, hogy az ismeretlen mindig nagyobb kockázatot jelent, az új szereplőket mindig nehezebb bevezetni egy piacra – és nincs ez másként a filmiparban sem. Ennek a legszélsőségesebb példája, hogy tavaly már a torpedó című társasjátékból is filmet csináltak. Egy társasjátékból…

Az éllovasok

Elég csak ránéznünk a tavalyi év legjövedelmezőbb filmjeinek listájára: az első helyeket folytatások (Boszúállók, Batman, James Bond, Hobbit, Alkonyat, Madagaszkár) rebootok (Pókember), vagy franchise-gyanús regényadaptációk (Éhezők viadala) foglalják el. Azt hihetnénk, hogy a Merida, a bátor és a Ted akár kivételt is képezhet, ez azonban még sincs így. A Merida esetében maga a stúdió, a Pixar számít egy megbízható brandnek, amit továbbá segít a számítógépes grafikával készített rajzfilmek iránti óriási érdeklődés – ma egyszerűen alig lehet megbukni ezekkel az alkotásokkal, egyrészt mert az élőszereplős filmekhez képest csak nagyon kevés készül belőlük, másrészt pedig mert a közönség tényleg vevő a látványvilágra, így 2D-s rajzfilmek ma már nem is készülnek. A Tedet viszont nagyon ügyesen a Family Guy alkotójának nevével értékesítették, Seth MacFarlane személyét sosem mulasztották el kihangsúlyozni, ez esetben tehát maga a rendező számított brandnek - az már egy más kérdés, hogy a Ted is meglovagolja a PG16-os komédiák hullámát, és alpáriságát tekintve is belesimul a jelenkor vígjátékainak egyre lejjebb adó humorába.

Az utolsó filmcsillagok

Brandek tehát nemcsak filmek, hanem akár emberek is lehetnek. Igazi filmsztárok azonban ma már csak elvétve akadnak Hollywoodban, senkit sem övez már akkora kultusz, mint a 80-as és 90-es évek filmcsillagait, senki sem számít biztos befektetésnek. Ha az igazán nagyratörő produkciókat nézzük (mert hogy a különböző zsánereknek is megvannak a maguk sikerarcai, az akciónak például Denzel Washington, a drámáknak Leonardo DiCaprio, míg a komédiának Adam Sandler), a 2000-es években összesen két ilyen ember volt: Tom Cruise és Will Smith. Robert Downey Jr-t , Christian Bale-t vagy Johnny Deppet azért nem lehet ide sorolni, mert ők egy-egy franchise révén váltak sztárokká, és ha messzebb merészkedtek a jól ismert brandjeiktől, azt már nem feltétlenül koronázta akkora siker (lásd Rumnapló, Börtönvonat Yumába, A szólista). Tom Cruise azonban 2006-ig bármihez nyúlt is, az biztos elérte a minimum 100 milliós amerikai bevételt, és ez bizony nem csak a Mission Imossible filmeket jelenti. Azóta azonban egyre kevésbé lehet építeni az ő sztárerejére, pedig legutóbb a Feledés ha nem is épp tökéletes, de egy bíztató próbálkozás volt. Hiába a poszt-modern hangnem, az a film eredeti forgatókönyvből készült, nem kapcsolódott korábbi termékekhez, és még a látványt is képes volt a történet szolgálatába állítani. Amerikában mégsem hozta a várt számokat, ami a stúdióknál a következő konklúzióhoz vezetett: legközelebb inkább egy bejáratott franchise-ba öljük a pénzt. Will Smith renoméján is a közeljövőben esett az első folt, a Föld után című akció-sci-fivel életében először megbukott a mozi kasszáknál (az más kérdés, hogy a film is pocsék).

Hollywood eleinte zavartan vakargatta a fejét, hogy miért buknak meg a sztárjaik, majd arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg azért, mert újakra van szükség. Bár ma a legnagyobb sztárfaragóknak a Disney gyerekcsatorna és TV-s tehetségkutatók számítanak, azért Hollywood is próbálkozott pénznyomdává varázsolni egy-két olyan színészt, mint Ryan Reynolds, Colin Farell, vagy Taylor Kitsch, akik legyenek bármilyen tehetségesek is, ha rájuk bíztak egy blockbustert, csak csalódást keltő számokat tudtak szállítani (Zöld Lámpás, Az emlékmás, John Carter). Ez persze nem jelenti azt, hogy Hollywood ne próbálkozna tovább, Reynoldsnak például idén jön a R.I.P.D című képregény adaptációja, de egyre világosabbá válik, hogy a közönség ma már nem feltétlenül a színészek alapján választ filmet. A képregény feldolgozások rá is játszanak erre azzal, hogy sok esetben kevésbé ismert színészeknek kínálják fel a főszerepeket, hogy a színész neve eggyé olvadhasson a figuráéval (lásd Vasembert, Supermant vagy Pókembert).

Kik váltják meg Hollywoodot?

Brandnek számíthatnak azonban maguk a rendezők is. Az Avatarra és az Eredetre illik úgy hivatkozni, mint az utóbbi évek egyetlen nagy költségvetésű hollywoodi filmjei, amik saját erejükből váltak kasszasikerré, eredeti forgatókönyvből készültek (még ha az Avatar ismerős elemekből építkezik is) és nem volt semmiféle előzményük se. Ezeknek a filmeknek a rendezői azonban az évek során a maguk is brandekké váltak (Christopher Nolan a Batman filmekkel, míg James Cameron a Titaniccal és a Terminátorral), így aztán ha valakiknek, hát nekik volt szavuk a stúdiófőnökök ellen.

Hollywood azonban dúskál a fiatal rendezőkben. Ryan Jones (Looper) Duncan Jones (Hold, Forráskód), Marc Webb (500 nap nyár) vagy Neill Blomkamp (District 9) például mind olyan rendezők, akik valahogy átcsusszantak Hollywood szigorú rostáján. Kis költségvetésből készült filmjeikre felkapta fejét az álomgyár, és rögtön ki is vetette rájuk a hálóját. Az esetek többségében azonban a rendezők inkább betagozódnak a hollywoodi darálóba, ahol még nagyobb pénzekből még látványosabb filmeket csinálhatnak, semhogy fenntartsák művészi szuverenitásukat. Aki például látta Marc Webb Pókemberét, helyenként fel-fel fedezheti a rendező stílusjegyeit, de nem kérdés, hogy mennyivel eredetibb, izgalmasabb és őszintébb film születhetett volna, ha Webb teljes szabadkezet kap a rebootban.

Hogyan adjunk tehát el egy eredeti ötletet, ha csak brandekben engednek gondolkodni? Egy szemléletes példa lehet a Die Hard széria, ami legutolsó felvonását leszámítva olyan forgatókönyveket vett alapul, amelyek eredetileg nem Die Hard forgatókönyvnek készültek. Arról van tehát szó, hogy az ötletünket átcsomagoljuk valami másba, és úgy adjuk el (az Alien-t annak idején például úgy adták be a stúdiónak, hogy "Cápa az űrben") Ez lehet egy opció, de kétséget kizáróan nem jelent megoldást.

Nem minden arany, ami fénylik

Butaság lenne persze azt hinni, hogy csak azért, mert a néző valamit már kötni tud egy korábbi élményhez, az bomba-biztos siker várományos is egyben. A Gyűrűk Ura és a Harry Potter például elindította a fanatsy regényadaptációk dömpingjét, ám legtöbbjük megállt egy résznél (Rémségek Cirkusza, Arany iránytű, Eragon stb), sem minthogy sorozattá nőjék ki magukat, de említhetnénk a játékkonzol adaptációkat is, amiből Hollywood jórészt még semmit sem tudott profitálni (Hitman, Perzsia hercege, stb.) 

Az eddig felsorolt filmek közül egyébként többen jól teljesítenek a nemzetközi piacon, az Arany iránytű 302, a John Carter 209 vagy a Feledés 194 milliós külföldi bevétele nem is hangzik rosszul - csak hogy a horribilis költségeket nem tudják behozni a nemzetközi piacról, ahonnan a bevételeknek csak a töredéke folyik vissza a stúdiókhoz. És mivel Hollywoodban mindent a látvány ural, csak a csalódást keltő franchise-esélyeseknél törekednek a kiadások lefaragására (G.I. Joe 2, Szellemlovas 2, Narnia 3). Inkább készítenek egy olcsóbb folytatást ezeknek, minthogy valami újba kezdjenek bele.

Azonban a jól bejáratott brandek iránti bizalom is meginoghat, mivel ezek idővel elfáradnak, hiába a speciális effektusok. Ilyenkor vagy spin-offot készítenek belőle (Shrek), vagy várnak pár évet és rebootolják (Superman, Batman, Pókember, Start Trek) vagy addig folytatják, amíg valóban bele nem buknak. Ma, a gazdasági válság kellős közepén még lehet ezt csinálni, mivel ott tartunk, mint  Amerika az 50-es években. Az emberek a valóság elől menekülve ülnek be a moziba, és ezért ma még többnyire kielégíti őket a 3D és a látvány. De valyon kíváncsi lesz-e a közönség a sokadik franchise sokadik rebootjára?