Az amerikai filmipar a 60-es évekre kifulladni látszott, miután belefáradt és ellaposodott a folytonos önismétlésbe. Az álomgyárnak mégis sikerült megújulnia, mikor Spielberg, George Lucas és társaik sikerfilmjei berobbantak a köztudatba, és lefektették az alapjait egy olyan trendnek, ami talán ma éli végnapjait. (ReklámKlub)
Hollywood korábban tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy nagy sikert csak jó filmekkel lehet elérni, így a stúdiók marketingtevékenysége sokáig kimerült néhány moziplakát és az előzetesek moziba küldéséből. A 70-es években ebben a szemléletmódban hozott gyökeres változást Steven Spielberg Cápája, majd George Lucas Star Wars-a. Ezek a filmek Amerika történelmében először támaszkodtak a moziba járás legfőbb ellenségeként számon tartott televízióra, először célozták be tudatosan a nyári szezont, és elsőként debütáltak országszerte egyszerre, miközben a Star Warst még saját merchandise kampánya is erősítette. Először történt meg a gyakorlatban, hogy egy filmet már hónapokkal előbb köztudatba hoztak, hype-ot generáltak köré, és azt fenntartották egészen a premierig, amikor a közönség rögtön rohant is a moziba, és a film bevételének tetemes összegét már az első héten befizette.
A mai moziközönség ugyanezzel a struktúrával találkozik, de már egy sokkal eltorzultabb változatával, ami egyrészt a 80-as évek MTV korszakának, másrészt a 90-es évek óta folyamatosan fejlődő CGI technológiájának köszönhető.
A ’86-os Top Gun az elsők között volt, ahol a marketinggépezet nem egy történetet, hanem egy életérzést próbált eladni – méghozzá óriási sikerrel. Menő pilóta gyerek, menő szemüveggel, menő csajokkal és egy olyan betétdallal, aminek igazából semmi köze sincs a történethez - csak menő, és a Take My Breath Away MTV-n sugárzott videóklipjét a Top Gunból kölcsönzött filmrészletekkel telepakolni sem került semmibe. Ez később egyenes úton vezet a közönségfilm elbutulásához, amit a számítógépes technológia előretörése csak felerősít, mivel a csomagolás minden korábbinál látványosabb és zajosabb.
Ez a hozzáállás ma tökéletesen érvényesül, ha ránézünk a bevételi toplistákra. Szinte kivétel nélkül high-concept látványfilmek foglalják el az első helyeket, amiknek a költségvetése évről-évre rekordokat dönt - és ebbe még nem számítják bele a marketing költségeket, amik a blockbusterek esetében még a 100 milliót is átléphetik. A brutális méreteket öltő effekt-, és reklám hadjárat ellenére azonban az utóbbi években több giga-produkció is csalódást okozott saját stúdiójának (pl.: John Carter, Zöld Lámpás, Álomháború, Cowboyok és Űrlények), ez azonban furcsamód mégsem arra készteti az álomgyárat, hogy alacsonyabb költségekből dolgozzon (hiszen akkor hogyan készít pupilla égető látványfilmeket?), hanem arra, hogy a holtbiztos sikervárományosokra csoportosítsa a tőkét. Egy idő után azonban a franchise és a reboot láz is ki kell fulladjon, hisz a közönség egyszer már a 60-as években hátat fordított a mozinak, amikor az erőszakosan újra és újra ugyanazt a portékát próbálta lenyomni a torkán.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.