Dani Áron | Válogatott cikkek

Nyilván nem én vagyok az első, akinek ez feltűnik, és valószínűleg nem is az utolsó, aki felfedezését írásba foglalja, de azt már a Shop Stop második része előtt is tudtuk, hogy A Gyűrűk Ura több szempontból az a kétezres éveknek, mint ami a Star Wars volt a ’70-es, ’80-as éveknek (nézzük meg hány sci-fi készült az SW, illetve hány fantasy a LotR előtt és után). Mítoszteremtés, ami nem csak a filmipart, hanem akár több generációt is meghatároz, még ha ma mindez sokkal gyorsabb lefolyású is – példának okáért, az LotR előzménytrilógiára is csak 9 évet kellett várni, és a részek között sem telt el egyenként 3 év.

Viszont szemben a Star Wars előzményfilmjeivel, a Hobbit az én szememben majdnem hibátlan, pedig a mozi hasonló analógiát követ, mint Lucas filmjei. Itt vannak a fehér Jedi lovagok, akik őrzik Középfölde békéjét, de a gonosz nagyúr már a sarkon ólálkodik, “baljós árnyak” kerítik hatalmukba a vidéket. Megismerjük a fiatal Obi-Want, aki ellopja az egy gyűrűt, hogy majd később tovább adja azt az akaratán kívül az események sűrűjébe csöppenő Frodónak Luke Skywalkernek, aki majd C-3PO-val és R2-D2-vel közösen vág neki Mordor falainak, de a szövetség félúton szétesik, miután rájuk támad egy tucat arctalan/névtelen ork rohamosztagos. A párhuzamok pedig – még ha olykor már nagyon erőltetettek is – még egészen biztosan sokáig folytathatók.

A három részesre húzott regényadaptáción Peter Jackson biztoskezű rendezésének, és részletgazdag forgatókönyvének hála sosem éreztem azt a vontatottságot, amit a kritikák elővonalaztak, illetve felróttak, és ami egyébként a LotR-nek is a sajátja volt (valójában arra gyanakszom, hogy egy Tolkien filmhez másmilyen lelkiállapot szükségeltetik, amit a korábbi trilógia újranézésekor nem tudtam magaménak). A váratlan utazás alatt csak ámultam az alkotók mesélőkészségén, ahogy a már megismert világot további történetekkel bővítik, miközben azok játszi könnyedséggel simulnak egymáshoz, az akciókoreográfiák pedig ötletesen licitálnak rá a korábbiakra, és a lezárás pillanatában még csak hiányérzetünk sincs, csak a várakozás, hogy miként tovább?

A váratlan utazás épp olyan könnyedén varázsol újra gyerekké, mint mondjuk az Új remény. A folytatás ha lehet, még inkább elnyerte a tetszésemet, ami után a befejezést már kisebb csalódásként éltem meg, mivel Jacksonék ekkora már nem hozzátettek a LotR univerzumhoz, hanem csak elvarrták az első két rész során megkezdett szálakat, de mindezt már kifejezetten fantáziátlanul tették, a két órán keresztül tartó, meglepő fordulatok nélküli kaszabolás pedig már nem képes úgy lekötni a nézőt – érdekes, hogy ezzel szemben a Star Wars prequel-trilógiának pont a harmadik felvonása lett a legjobb.

A két filmszéria a filmtrükkök szempontjából is könnyedén párhuzamba állítható, a klasszikus Star Wars-trilógia vizuális effektusai épp olyan korszakalkotónak számítottak, mint az új trilógia és A Gyűrűk Uranegyed évszázaddal későbbi (egyébként gyorsan megöregedett) caption-motion és CGI-effektjei. A Hobbit-trilógia és a legújabb Star Wars-filmek viszont már akkor készülnek, amikor a CGI szinte képes teljesen láthatatlan maradni a filmekben, így ezek a mozik a technológia szempontjából is kevésbé fognak majd megöregedni.

A Disney Star Wars-dömpingje persze most alaposan megbolygatja az analógiát, és az éves rendszerességgel érkező folytatásokon, prequeleken és spin-offokon újabb generációk fognak megöregedni, amivel a LotR univerzum – jelenlegi állapotában legalábbis, ami most még csak az irodalmi alapanyagból merít – már sehogy sem lesz képes felvenni a versenyt, egyedül a paradigmaváltónak számító Marvel univerzum végtelenségig hajtogatható szappanoperájának, vagy esetleg a LotR filmes univerzumának jövőjét előrevetítő Harry Potter-folytatásoknak van esélye a gyerekszobák meghódítására.