Dani Áron | Cikkarchívum

Jegyzet. Bár igyekszem nem beleesni a mansplaining jelenségbe - amikor férfiak olyan dolgokról magyaráznak nőknek, amihez kétségtelenül kevesebb közük, amiről kevesebb információjuk, vagy tapasztalatuk van, mint hölgy társaiknak - ez valójában a témából kifolyólag lehetetlen. Nem gondolom, hogy csak azért, mert férfi vagyok, kevésbé lennék megértő és fogékony a nők problémáira (vagy akár fordítva), de az egészen biztos, hogy nem érnek rendszeresen szexuális inzultusok, és hogy alapvetően nem nekem bókolnak mások, hanem én bókolok másoknak.

A történelem során feltehetőleg soha sem volt még olyan sok lehetősége egy nőnek, mint a 21. századi nyugaton. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobb dolguk sem volt még soha, mert hogy kinek mi a jó, vagy a fontos, az folyamatosan változik. A szeretetet, vagy a tiszteletet nevezhetjük örökbecsű, univerzális értékeknek, ami mindig, minden körülmények között jó, de hogy ez a különböző társadalmakban és korszakokban miként, milyen formában nyilvánul meg, az csöppet sem azonos.

Szóval ma történelmi távlatokból vizsgálódva minden csilli-villi, még ha nem is tökéletes. Nőként lehetsz elnök, menő cégvezér, nagy léptekkel szökdellhetsz az önmegvalósítás felé, egyre több filmben kaphatsz olyan szerepet, ami már átmegy a bechdel-teszten, sőt, te vagy az új Skywalker, könyvek meg sorozatok ezrei készülnek kifejezetten a te helyzetedre, problémáidra fókuszálva. Erre robban a #metoo bomba, és kiderül, hogy amin ma már csak ironikusan nevetgélünk (pl. titkárnős viccek), az igazából nem is a múlt, hanem a jelen? A botrány farvizén pedig felerősödik a Time's Up mozgalom, ami zászlajára tűzi a nemek bérekben és megítélésében is azonos egyenlőségét.Mi ez, hát mégsem rózsaszín szivárvány az élet, mégsem most a legjobb dolog nőnek lenni a világon? Én azt gondolom, hogy de. Viszont a #metoo kevésbé szól a nemi szerepekről (a Time's Up sokkal inkább szól róla), mint inkább a hatalom természetéről. Roppant érettség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a hatalmával ne visszaéljen, hanem segítsen, és amilyen infantizálódáson megy keresztül a globalizált világ, bizony gyakran az érettség is megkésik - vagy méginkább sosem érkezik el. Bár valószínűbb, hogy a kettő között nincs is összefüggés, mert régen is voltak paraszt bunkók, meg ma is vannak.

Szóval akkor a #metoo így ebben egy formában hülyeség, tovább mélyíti ezt a fene nagy gender krízist, amiben fiúk nem mernek udvarolni lányoknak, lányok meg várják, hogy ne csak a bunkók udvaroljanak nekik? Azért nem. Itt jön a mainsplanning. A férfiak többsége egyáltalán nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel, méghozzá pont azért, mert a férfiak többsége - szemben a sugallattal - tökre tiszteli a nőket, és tökre eszébe sem jutna leszopatni az alkalmazottait, azok beleegyezése nélkül (bár igazából az még nem a világvége, ha eszedbe jut, csak ne kapd elő a farkad az irodában, oké?).

A #metoo rámutatott, hogy egy csomó inzultus éri a nőket a hétköznapokban, nem csak olyan különleges helyzetekben, mint egy állásinterjú vagy egy casting, hanem az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, vagy baráti körben. Nincs olyan ismerősöm, aki ne tudott volna beszámolni valami részeg szatírról az éjszakain, vagy hasonló kacifántos esetekről. Ez azért ciki. Ez biztos nem fér bele, abba, amit egy nő köteles elviselni, amit meg kell tanulnia kezelni. Ami eleve a legnagyobb kérdés, hogy mi az, amit kötelesek vagyunk elviselni, és miért? Ha utánad fütyülnek az utcán a munkások, az para?Szóval a véleményem, ezután a hihetetlenül csapongó és terjengős eszmefuttatás után az, hogy fogalmam sincs, de talán nem is érdekel annyira, amíg nincsen vele dolgom. Szükség van azokra, akik zászlót bontanak és generálják a diskurzust, de meg vagyok róla győződve, hogy a folytonos figyelemfelhívásba (adott esetben panaszkodásba) azért jó adag frusztráció is vegyül (“minden férfi hülye”, “minden nő kurva” - ahha, oké, mindkettő egyes, leülhetnek), és ez kontraproduktív. Ezek az öncélú picsogások ássák alá az akciót. Jellemzően a #metoo ellen felszólalók sem annyira a mozgalom, mint inkább a durva túlkapások ellen szólalnak fel - még akkor is, ha nem tudnak róla, és tudatlanul összemossák a kettőt.

Hozzászólni tehát nem nagyon tudok, de tenni talán mégis, mert ha a képzeletbeli feleségemről van szó, vagy a képzeletbeli lányomról, pont nem féltem őket attól, hogy kigyúrt tőzsdecápák fura ajánlatokkal bombázzák majd őket, mert jó eséllyel mindketten tudják, hogy mennyit érnek, vagy ha nem, akkor én biztos megmondom nekik, és ha valaki ezt megkérdőjelezi, azt biztosan elküldöm melegebb éghajlatra, vagy megverem és elásom egy erdőben, esetleg a törvény embereire bízom. Ja hogy nem mondják el? Lehet. Akkor csak imádkozni tudok, hogy az az ember legyek, aki mégis észreveszi.

Ajánlott filmek egyébként a témában, mármint hogy a nemek harcáról, nem a kampányról:

Keserű méz (link): Roman Polanski filmje a túlszexualizált társadalomnak, és az ennek tükrében foggant párkapcsolatoknak mutat gyomorforgató görbe tükröt, miközben a megalkuvó, felszínes viszonyokat sem kíméli

Rózsák háborúja: Már nem emlékszem rá túl élénken, de ez egy hibátlan szatíra a nemek háborújáról, egy klasszikus felsőosztálybeli amerikai protestáns házaspár válásán keresztül.

Tisztességtelen ajánlat: Demi Moore élete talán legjobb szerepében azt boncolgatja hogy “minden nő kurva-e”, és ha igen, akkor miért is nem?

A tizedes háreme (link): Don Siegel nemek közti pszichoanalízise férfi és nő kapcsolatának legsötétebb bugyraiba merül, a féltékenységtől és a hazugságoktól kezdve a kegyetlen szerelmi bosszúig. A Coppola-féle remake egy fos, ezt az Eastwoodosat nézzétek!

Zaklatás (link): A férfi látószögtől nem tud elszakadni, így a nő egyetlen hatalmát a nőiességében találja meg, ami vitatható ugyan, de rávilágít arra a kellemetlen tényre, hogy a kisebbséggel (jelen esetben a nőiséggel) épp úgy vissza lehet élni, mint a hatalommal.

+ Néhány sorozat, ami női szemszögből mesél nőkről, és én is nagyon szerettem őket: Jessica Jones, Apró kis hazugságok, GLOW, Grace & Frankie. Szeressétek ti is!