Dani Áron | Cikkarchívum

(Az eredeti bejegyzés egy pályázatra készült, még 2012-ben) "Vannak akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit mások diktálnak. Ritkán találkozni ilyen emberekkel." - szól az egyik sportszergyártó márka híres reklámja. Az archív felvételeken Muhammad Ali, a legjobb és a legerősebb, az élő legenda, a sporttörténelem megkerülhetetlen alakja, igazi egyéniség, akit mindenki ismer. Hogy találkoztam-e vele? Nem.

Az én életem úgy hozta, hogy egy másik emberrel találkozzak. Valakivel, aki elhivatottságával és elszántságával ma is utat mutat annak, aki odafigyel rá, és elég érett ahhoz, hogy megértse. Szabó Imréről van szó, a BEAC Atlétika középtávfutó és gyalogló szakágának vezetőedzőjéről - és hogy ez a klub egyáltalán létezik még, az nem legutolsó sorban az ő érdeme. Szabó Imre nem híres ember, talán soha, semmiben sem volt a legjobb, vagy a legelső. Nem lehet mindenki Muhammad Ali.

A jó értelemben vett szupersztár Ali és Szabó Imre szerény személye közti analógia mégsem teljesen alaptalan. Vagy talán a nagyságot csak a sikeresség és az ismeretség határozná meg? Merem remélni, hogy nem. A nagyság ugyanis mindenkié. Mindenkié akinek van hozzá elég ereje és szíve, hogy tegyen érte. Nyolc éve vagyok a BEAC atlétája, valószínűleg nem leszek sem világ-, sem pedig olimpiai bajnok. Valószínűleg az edzőtársaim közül se lesz az senki. Nem cinizmusból vagy kishitűségből mondom ezt, hanem mert mindnyájan tisztában vagyunk a határainkkal. A határok ismerete nélkül aligha tűzhetünk ki célokat. Az én céljaim világosak: jobb akarok lenni, mint amilyen tegnap voltam. Ez most éppen egy sikeres EB szereplést jelent.

Bár versenyszerűen, de amatőrként űzöm a futást, nem gondolom, hogy aki puszta kedvtelésből választ valamilyen sportot, annak nem kellene hasonlóan gondolkodnia. A magam szintjén szép sikereket értem el, nem mindenki akar azonban országos bajnok lenni. Van, aki csak le akarja futni a maratont, és van aki csak az egészsége megőrzése miatt végez rendszeres testmozgást, megint mások pedig csak a közösség miatt találnak le a pályára - hisz a sportnak nem csak személyiségfejlesztő, hanem közösségformáló ereje is van. A BEAC-ban hobbi és élsportoló kényelmesen megfér egymás mellett. Itt a félmaratonon egyéni csúcsot futó Muzsnay Péternek ugyanúgy lehet örülni, mint a junior világbajnokságra kijutó Kenesei Zsanettnek, vagy a pusztán jóérzésből kocogó Pávai Barnának. Hogy mi a közös bennük? Hát az edzőjük. Őszintén szólva nem tudom, hogy Imre bácsi pontosan hány évtizede egyengeti a BEAC-os atléták útját, de nem volt merszem megkérdezni. Ha meghallaná, hogy miben mesterkedem a háta mögött, valószínűleg saját kezűleg beszélne le a dologról. Túlságosan is szerény ember ahhoz, hogy áldását adja egy ilyen szöveghez.

A BEAC tagjainak tehát bőven kijut a sikerekből, de legalább ennyi része van a nehézségekben is, melyek első sorban anyagi jellegűek. Az okokat és összefüggéseket hosszasan lehetne sorolni, de az edzőink röviden annyival szokták summázni az előttünk álló akadályokat, hogy nem számít, mivel kell szembe nézni, mert csak az számít, hogy MI itt vagyunk, és amíg ez így van, addig küzdeni fogunk ezért a klubért, és azokért az emberekért, akik itt sportolnak, legyenek azok gyerekek vagy felnőttek, gazdagok vagy szegények, sikeresek vagy kevésbé sikeresek. A BEAC nem csak egy sportklub, hanem örökség. Ha arról kérdeznek, hogy ki az a Szabó Imre, én ugyanolyan lelkesedéssel és tisztelettel beszélek róla, mint ahogyan ő beszél nekem dr. Bácsalmási Péterről, dr. Nyerges Mihályról vagy dr. Nagy Györgyről. Nevek, melyek csak keveseknek mondanak valamit. Emberek, akik nem voltak világ- vagy olimpiai bajnokok, nem részesültek semmilyen érdemrendben, nem láttuk őket a TV-ben, nem olvastunk róluk az újságokban, nem bálványoztuk őket soha. Hisz ahogy már mondtam: nem lehet mindenki egy Muhammad Ali.

Köszönet az interjúalanyoknak, Zsaninak, Barnának és Gazsinak, amiért  vették a fáradságot és segítettek nekem a vidók elkészítésében, illetve Muzsnay Péternek, aki mindehhez kölcsönadta a telefonját, amivel felvettem és összevágtam a felvételeket. Továbbá köszönöm még Fenyves Katalin tanárnőnek, Perjés Tamásnak és édesapámnak, Dani Istvánnak, akik eloszlatták a bejegyzéssel kapcsolatos kételyemet, és természetesen Imre bácsinak, Gerendási Istvánnak, Szabó Anikónak, továbbá azoknak az embereknek, akik nélkül ma aligha edzhetnék a BEAC-ban.