Dani Áron | Válogatott cikkek

Nagyon megmosolyogtató visszaolvasni ezt a régi bejegyzésemet. Nem csak azért, mert már nem feltétlenül értek vele mindenben egyet, meg mert egy éretlen jegyzet a gimnáziumi évek végéről, hanem azért is, mert az tükröződik az egészből, hogy a Facebook akkor egy kifejezetten új dolog volt, még közel sem annyira megszokott és természetes, mint ma. A képeknek egyébként nincs sok közük a szöveghez, épp csak apropót adtak hozzá.

Engem még 2008 nyarán hívott meg Facebookra a nővérem, akkor még egyáltalán nem volt evidens, hogy mindenkinek legyen, sokkal elterjedtebb volt a többi közösségi oldal, a magyar fejlesztésű IvIv vagy a MyVip, ahol még arról ment a dörgés, hogy ki tud több ismerőst összeszedni. Abból a buliból valahogy kimaradtam, soha nem is hiányzott, sőt, egy kis büszkeség is volt bennem, amiért nekem nincsenek.

Mára a Lájkolás fogalma globálisan elterjedt, amit Japánban épp úgy megértenek, mint Indiában vagy Líbiában, csak hogy néhány, tőlünk távol eső, és gazdaságát, társadalmát tekintve is eltérő országot mondjak. A „közönségesség érzettel” szembemenő magatartás végett, néhányan gáznak érzik a Facebookot. Ennek két típusa van, az egyik, amelyik nincs fent, és tartózkodik is az adatai megosztásától, a másik pedig aki fent van, de passzív, csak nézelődik, nem szól hozzá semmihez, nem rak fel semmit, mintha ott se lenne.

A leggyakoribb kritika, hogy az FB szociális hatása rossz, ez emberek idegenkednek a személyközi kommunikációtól, itt beszélik meg, vezetik le érzéseiket, ügyes-bajos dolgaikat ezzel pedig aránytalanul sok időt töltenek. Mások személytelennek érzik, hogy a közösségi oldalakon osztunk meg videókat, a „nincs kinek elmondani, hát mond el MINDENKINEK” elv alapján. Megint mások azt nehezményezik, hogy az FB is csak egy ugyanolyan üzlet, mint minden más. Pénz van benne, rengeteg pénz, főleg azután, hogy az egyik elsőszámú kommunikációs csatornává nőtte ki magát.

Most jövök én, aki mindhárom ellenérvvel szembemenve megmondja az okosat, és a megtámadhatatlan IGAZSÁGot! Kezdjük rögtön az utolsóval, mert az a legegyszerűbb. Ez nem egy cinikus megjegyzés, hanem tény. A minket körülvevő dolgok nagyrésze mind-mind üzlet. Nincs rajta mit csodálkozni. A sport épp úgy, mint a zene vagy a globális felmelegedés. De ez még sosem jelentette azt, hogy ne tudjuk személyes rajongással kezelni a dolgokat. Megsúgom halkan: Woodstock is csak egy üzlet volt, mégis, mi mindent jelent?

A második felvetésre csak annyit tudok mondani, hogy ha én kiírok valamit, amit 1000 ismerősömből csak 4-nek szól, akkor az annak szól. Mindenki más magasról le van (na tudjátok mi), az a négy pedig érti, és lájkolja, és ebben a tekintetben mindenki maximálisan kiélheti individualizmusát. Viszont pont emiatt ellenzem például, hogy az öcséim, vagy a velük egykorúak is fogyasszák a facebookot. Egyszerűen túl fiatalok ahhoz, hogy tudatosan kezeljék a profiljukat. Legalábbis én így mértem fel.

Ami pedig az elidegenedéstől való félelmet illeti, ha létezik is ez a fogalom (szerintem létezik, csak a családok,országok és személyek szintjén eltérő mértékben), az FB nem kiváltó ok, hanem tünet. Én viszonylag sok időt töltök internetezéssel, de ettől még nem érzem sivárnak a kapcsolataimat. Másfelől az FB-n is azokkal kommunikálunk a elsősorban, akikkel a személyes életünkben is gyakrabban találkozunk.

A Facebook pont olyan, amilyenné tesszük, csak rajtunk áll, hogy mennyire használjuk ki. Én eleinte arra használtam, hogy azoknak a barátaimnak linkeltem a beszélgetéseink során említett dolgokat, akiknek egyébként nem tudtam, az MSN hiányában. Idővel felismertem, főleg ahogy az FB is egyre csak fejlődött, és egyre átláthatóbb lett, hogy mint alkotási felület, egy teljesen új terület, és azóta abban lelem a legnagyobb örömöket, amikor ezt kihasználom. Volt már 3 születésnapom 1 hét alatt, és mindig jöttek a BSZ üzenetek is, játszottam már az albumokba rendezett képek elhelyezésével és áthelyezésével is, a profilképemmel és a nevemmel, sokszor pedig a hozzászólások is érdekesen reflektálnak bizonyos dolgokra. Arra is van példa, hogy egyesek felépítenek FB-n egy alternatív világot, nem létező profilokkal, és lejátsszák a 2. Világháborút, vagy Han Solo beszélgetését Indiana Jonessal. Nekem pedig most éppen két profilom van.

Az FB mára annyira kinőtte magát, hogy majd minden internetes oldalon ott figyel az FB ikon, a személyes blogoktól kezdve a hivatalosakig. Ma már fel sem kell jönnöm FB-re, ha a kedvencek közé rakok egy videót Youtubeon, ha írtam egy új bejegyzést a blogomra, vagy rebloggoltam egy képet Tumblr-ön és lájkoltam egy cikket a neten, az rögtön megjelenik az üzenőfalamon, és emberek százainak válik láthatóvá. Persze, az információtúláramlás káros is lehet, akik pedig hírszerzés céljából jönnek fel nap-mint nap, azok nem feltétlenül kapnak hiteles infókat. Mivel azonban saját kedvünk szerint alakíthatjuk a profilunkat, ezt lehetőségünk van szabályozni. Youtubeon is csak egy kis beállítás, és a videóim nem jelennek meg. Csak rajtunk múlik, milyen képet mutatunk a világ felé, másfelől ez nem a megfelelni akarásról szól, hanem az exhibionista hajlamok egészséges keretek közti kiéléséről. Nem csak újraalkotásról van szó, hanem összerakásról, másrészt engem minden ember másként látott: a sportolók le voltak tiltva az üzenőfalamról, ők kb. csak a sportoló Dani Áront láthatták, míg az „ismeretlen ismerősök” kb. szabadkezet kaptak, mivel magasról teszek rá, mit gondolnak az ismeretlenek. Végső soron azt gondolom, hogy az összes akciónak ugyanaz az üzenete: az FB-t nem szabad igazán komolyan venni. Ha odaírom egy kép alá, hogy „jajj de szép vagy, szeretlek”, aztán a következő képhez az a komment, hogy „utállak, dögölj meg”, abból világosan kilátszik, hogy ez egy játék. Játék saját magunkkal, és másokkal. Vérkomolyan.

Nekem sokat nyújt az FB. A dupla profil ötlete szükségből jött, mivel egyszerűen elromlott az első (megjelentek régebben már törölt bejegyzések, képek, és nem jelezte az új üzeneteket és az értesítéseket, de mára már megjavult, kaptam is bocsánatkérő levelet az üzemeltetőktől). Viszont nem kellett sokat agyalni azon, hogy mit kezdhetnék a két profillal. Dani Áron azóta Dani Áron legjobb haverja, néha veszekednek egy kicsit, de egyébként békés ismerősök, gyakran reflektálnak egymás üzeneteire. Mivel az új profilt elölről fel kellett építeni (eltűnt a sok száz ismerős, a sok tucat album és bejegyzés, és a majd ezer lájkolás különböző csoportokra), a funkciója is megváltozott. Az első profilom úgy működött, mint egy blog: kitöröltem az üzenőfalról az eseményeket/ismerősöket/hozzászólásokat, ha ki is raktam egy videót vagy írtam, idővel azt is töröltem, és kb. csak a netes írásaimat linkeltem, és hagytam kint. Az új profil személyesebb hangvételt üt meg, ezt az ismerősök száma is jelzi. Ez egy új kísérlet is egyben az egymást sűrűn átszövő kommunikációs csatornák összehangolására. A Youtubeon, Tumblr-ön, Postr-ön vagy épp a moly.hu-n végzett műveletek automatikusan kikerülnek FB-re, mert beállítottam. A régi profilról pedig továbbra is inkább csak lélektelen kis linkek vezetnek kifele, amit több száz ember lát, de semmit nem mondanak el arról, hogy éppen rohadt depressziós vagyok és vagdosom az ereimet. Vérkomolyan.