Dani Áron | Cikkarchívum

Háttér: Szabó Á. évfolyamtárs, a Filmzone.hu és a Gépnarancs lelkes firkásza, a Magyar Narancs gyakornoka, és a sulilap munkatársa. Én meg a sulilap kritika rovatának a valamije, aki minden héten körbeír, hogy írjanak mert Jajj! lesz. Itthon épp elkezdték vetíteni a Harry Brown című Michael Caine filmet, én pedig kértem Ádámtól egy cikket a sulilapba. Ádám viszont előzőleg már írt róla a Filmzone-ra, amit én is olvastam, és nem igazán tetszett, ezért adtam Ádámnak néhány instrukciót, amik alapján át kellet volna írnia a kritikáját. Aztán gondoltam ezeket az instrukciókat egy szép levél formájában írom meg neki, hogy ezzel egy hosszas, a végtelenségbe érő eszmecserét kezdjünk meg - másrészt jól jött ez a kritikaírás órámra is, megkaptam a magam 5 perc hírnevét, Fenyves Katalin tanárnő pedig örömmel konstatálta, hogy egyes hallgatói már-már önálló műhelymunkába kezdtek.

Konklúzió: Kritika kritikájának a kritikájára írt kritika. És ezt most szorozzuk be öttel. Na jó, azért olyan sokáig mi magunk sem bírtuk. Az első levélváltásunk még csak-csak ért valamit, de második nekifutásra már látszottak a fásultság jelei, míg a harmadik fordulónak igazából már mi magunk sem láttuk sok értelmét, de azért rizsáztunk még egy oldalt fejenként. Hogy lehetne-e ezt a végtelenségig csinálni? Igen, talán lehetne. Hogy van-e értelme? Nincs, legalábbis köztünk, halandók között semmiképp sem. Talán ha két nagy elme vitatkozna, akik tudnak írni, ők talán meg tudnák csinálni, hogy a sokadik válaszlevél se legyen unalmas és érdektelen. Ádám már az első válaszlevelénél eltért az általam kijelölt struktúrától, miszerint ne a filmen legyen a hangsúly, hanem a kritika kritikáján, mint önálló mű. Így a végére már nem a kritika kritikájának sokadik kritikájáról beszélünk, hanem egyszerű levelezésről. Ezért is fulladtunk ki 3 levélváltás után.