Az Egy kivételes barát Fred Rogers személyének állít emléket, aki nálunk jóformán teljesen ismeretlen (a film itthon tudtommal nem is került mozis forgalmazásba, bár ebben a koronavírus is közrejátszhatott). Amerikában azonban igazi televíziós ikon, generációk tömege nőtt fel az 1968 és 2001 között futó gyerekműsorán, a Mister Rogers' Neighborhood-on.
Marielle Heller filmjének története nem különösebben csavaros, sőt, mondhatni elég sablonos, sokszor látott konfliktust dolgoz fel, aminek középpontjában egy dühös, megkeseredett férfi áll, akinek rendbe kellene tennie a kapcsolatát haldokló édesapjával. Ami miatt mégis elképesztően nagyot tud ütni ez a film, az a megvalósítás módja: Tom Hanks személyiségétől valószínűleg egyébként sem áll nagyon messze Mr. Rogers alakja, de itt egészen átlényegül.
Az Egy kivételes barát egészen elképesztően szívmelengető gyógyír a léleknek. Pedig már a felütés is olyan, hogy tudod a végét, de van valami, amitől mégis működik a mozivarázs:
ÚGY ÉRZED, EZ A FILM MEGÉRT TÉGED.
Te vagy a cinikus és dühös OKNYOMOZÓ, és találkozol ezzel a már-már visszataszítóan kedves MESEMONDÓVAL, aki figyel, megért, elfogad, és aztán szépeket mond neked.
A bárgyúnak ható, egyszerű igazságokat olyan mély jelenléttel tette meg ez az ember, amire csak az képes, aki már megtette a bonyolulttól az egyszerűig tartó utat. Ez választja el a konyhafilozófiát a bölcsességtől. A rendező zsenijét dicséri, hogy ezt a jelenlétet sikerült olyan hitelesen vászonra adaptálni, hogy a megfelelő lélekállapotban már Hanks első megszólalásánál kicsordulna a könnyed, pedig nem történik semmi, csak egy ember nagyon tagoltan beszél egy berendezett stúdióban, és árad belőle az EGYÜTTÉRZÉS
A szőrős szívű nézők persze fennakadhatnak a film egyes részein, amik papíron igencsak giccsesnek tűnhetnek.
Ilyen, mikor egy egész étterem elhallgat Mr. Rogersszel együtt, mikor egy egész metróvagonnyi gyerek elkezdi énekelni a TV műsor főcímdalát, vagy mikor egy autista kisfiú megöleli a gyermeklelkű műsorvezetőt. Heller arányérzékét dícséri, hogy ezeket igencsak minimalista stílusban vette fel, nem játszik rá zenével, vagy más filmes eszközökkel, másrészt miközben a film bálványozza hősét, az mégis megmarad egy hús-vér drámai figurának, ez benne az igazán zseniális.
Netflixen nem is olyan rég még elérhető volt a Rogersről szóló dokumentumfilm, de ezt jelenleg sajnos nem tudjuk hozzánézni Hanks filmjéhez, mert már lekerült. Aki azonban jobban is elmélyedne Rogers világában, annak itt ez a kis ízelítő egy szenátusi meghallgatásról, ahol Rogers a TV műsoráról számol be. Ez a pali a valóságban is ilyen volt, ma már szinte elképzelhetetlen, hogy valaki ilyen ilyen sok szimpátiát sugározzon magából, de Rogers a valóságban is olyan szuggesztív volt, hogy reggelire megzabálta az egész bizottságot.
Sokkal több Mr. Rogersre lenne ma szüksége a világnak!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.