MI TÖRTÉNT? • Gyerekkoromban az egyik idősebb rokonom - látva, hogy miként játszok az öcséimmel - azt mondta nagyon jól bánok velük. Azt hiszem ez az elejtett dicséret ültette el bennem azt a hiedelemrendszert, hogy tényleg szót értek a gyerekekkel, mert ha ezt mondták a felnőttek, akkor az biztos úgy is van! És tényleg így lett, voltam már bébiszitter, most is van egy nagyon jó és bölcs 7 éves barátom, meg úgy általánosságban is megnyugvással tölt el a gyerekzsibaj (na nem amikor hisztérikusan ordítanak!).
Felnőttként az ember jó eséllyel megőriz valamit a gyermeklét egyik legfontosabb összetevőjéből, abból a játékosságból, ami a legnagyobb segítségünkre van a tanulásban, a kapcsolatteremtésben és az elviselésben is. Ez az idősebb rokon tudattalanul is erre predesztinált, mert azóta is fontos nekem a JÁTÉK (az írás is az, a sport is, és így tovább), és talán ezért állnak közel a szívemhez azok az alkotások, amik a gyermeki lelket pásztázzák.
Neil Gaiman pedig írt egy könyvet arról, hogy felnőni bizony kemény dolog, mint ahogy az élet meg az elmúlás is eléggé az. Sok fért ebbe a 300 oldalba, egyszerűségében is sokrétű, van benne megértés és önkritika is, kiábrándultság és bizakodás, és ugyanúgy szól egy tinédzserhez, mint egy idős aggastyánhoz. Ezt a kortalanságot pedig nem csak illusztrálják, hanem remekül ki is egészítik Elise Hurst elmosott, fekete-fehér grafikái, amikben találóan keveredik a valóság, a fantázia, és az emlékek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.