2008-ban ezzel a mondattal kezdődött korunk legmeghatározóbb popkulturális jelensége, a Marvel Cinematic Universe története. Az egységes univerzumban játszódó, egymással szorosan összefüggő, folyamatosan előre-hátra utalgató filmek receptjét azóta többen megpróbálták másolni, de főleg a Végjátékot nézve döbbenünk rá, hogy ez mennyire nem sikerült senkinek, hogy a többiek még a kanyarban sincsenek, és hogy a Marvel sikere csak a Star Warséhoz hasonlítható. (Prae.hu)
Már az előző Bosszúállók-részben, a Végtelen háborúban is rengeteg cselekményszál és karakter futott össze, ám a készítők egy elegáns mozdulattal az antagonistát tették meg főszereplőnek, így a film Thanos útját követve vezette a nézőket végig az eseményeken. A tucatnyi szuperhős valójában sosem került benne egy térbe, a cselekmény legalább három fronton zajlott, és mivel a fókusz Thanoson volt, nem igazán keltettek hiányérzetet a karakterek játékideje közti aránytalanságok. Valójában egészen kerek, önálló filmként is működni tudott, ami – amennyiben elfogadjuk, hogy a jók nem győzhetnek mindig – nem is kiáltott folytatás után. Thanos győzött, vége.
A megmaradt Bosszúállók persze nem így gondolták, úgyhogy a Végjátékban ismét „felveszik a kesztyűt”, és megpróbálják helyrehozni a történteket. Amíg az első Bosszúállók még nem különösebben szólt semmiről, az Ultron kora már előrejelezte, hogy a hősök is csak emberek, akiknek felül kell emelkedniük saját hibáikon és kételyeiken. Sőt, tulajdonképpen erről szól az egész Marvel Moziuniverzum, mióta Tony hazatért A Vasemberben afganisztáni fogságából, hogy szembenézzen addigi örökségével. Később ez a motívum fogja össze a „vesztesekből” álló A galaxis őrzőit, és ezt mélyítette tovább a szembeforduló hősökkel foglalkozó Amerika Kapitány: Polgárháborút is, hogy a többi hős filmjét ne is említsük. A Végjáték egy újabb variáció erre a témára, ám minden elődjénél grandiózusabb és erőteljesebb, hiszen a hősök a fél világ pusztulásának terhét cipelik a vállukon.
A Végjáték nemcsak a Végtelen háború közvetlen folytatása, hanem egy 22 részes filmciklus lezárása is. Ennek ellenére nagyon világosan, egyszerűen és érthetően vázolja fel az alaphelyzetet és a főszereplők motivációit. Valójában nem hogy az előző filmek, de még a Végtelen háború ismerete sem szükségszerű, mert minden fontos információ elhangzik, de nem fér hozzá kétség, hogy mégis a belső utalásoktól lesz csak igazán egyedi filmélmény a Végjáték.
Ehhez azonban arra is szükség volt, hogy az alkotók ilyen mesterien építsék fel ezt az egyébiránt nem olyan bonyolult történetet. A forgatókönyv nagy húzása, hogy valójában csak az eredeti Bosszúállókra fókuszál, kiváltképpen a nagy trióra, Thorra, Amerika Kapitányra és a Vasemberre, így bőven marad idő megalapozni és kidomborítani a hősök melodrámáját – ha jól számoltunk, legalább tíz megható újratalálkozás vagy búcsú fért bele a filmbe. Ha ebből még nem éreznénk igazán, hogy ez a film egy korszak végét, megkoronázását és lezárását jelenti, akkor ott van a számtalan visszautalás a korábbi filmekre. A Végjáték mint grand finale tálcán kínálja a fanservice elemeket, olyan karakterek köszönnek vissza, akikre már egész biztosan nem számítottunk, és olyan mondatok hangzanak el ismét, melyeknek régen nem tulajdonítottunk volna nagy jelentőséget, de mivel most mindennek a végén vagyunk, találó az újrahasznosításuk.
Mivel a Russo-testvérek elsősorban a melodrámára összpontosítanak, az akciójelenetek a film gigászi méreteihez képest kifejezetten visszafogottak. Ám ez is csak a tudatos cselekményszövés következménye, mert a végén akkorát robban az akcióbomba, hogy azt talán senki se gondolta volna, főleg, hogy az előzetesek ügyesen elrejtették előlünk, micsoda tömegjelenetek várnak majd ránk. Ezen a ponton már tudjuk, hogy milyen út áll a fő karakterek mögött, ezért a hentelés sem válik öncélúvá vagy egyhangúvá, a harcnak egyszerre van katartikus és drámai súlya.
Bár a film korántsem hibátlan, és több helyen is furcsa logikai bukfenceket vesz a sztori, mégis egészen elképesztő teljesítmény áll előttünk, és nemigazán látni, hogy ezt hogyan lehetne még tovább fokozni. Robert Downey Jr. Vasembere hatalmas utat járt be a filmvásznon, mindig új oldaláról mutatkozott be, és sosem vált önismétlővé, amire ilyen hosszú időn keresztül futó filmsorozatok történetében talán még sosem volt példa. A Végjáték nemcsak az úgynevezett Infinity Saga méltó lezárása, hanem Vasember történetének is tökéletes befejezése – olyan páratlan bravúr, ami az “Én vagyok Vasember!”-t odateszi az “Én vagyok az apád!” legendás szállóigéje mellé.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.