Dani Áron | Válogatott cikkek

Moholy-Nagy kapcsán leggyakrabban a Bauhausban betöltött szerepét érdemes megemlíteni, amivel olyannyira egyesült, hogy művészetszemlélete röviden összefoglalható a Bauhaus célkitűzéseivel. Át kívánta hidalni a művészet és ipar közt tátongó szakadékot, és az indusztriális társadalomban próbált helyet keresni a művésznek, ehhez pedig az oktatást tartotta a legfontosabb feltételnek. Más kérdés, hogy a Bauhausnak sikerült, Moholy-Nagynak viszont nem.

A nemes célkitűzések pont azáltal váltak semmivé, hogy beteljesültek, s a mai művészvilág sokszor az üres formaiságtól terhes, csak úgy, mint a felsőoktatási intézmények, ahol az alkalmazott művészetekre terelődött a hangsúly. Moholy-Nagy viszont nem bizonyult ilyen megalkuvónak, örült ugyan, ha az általa tervezett lámpára tonnaszám jöttek a megrendelések, ipari formatervező helyett mégis megmaradt képzőművésznek. Tragédiája pedig éppen ebben gyökeredzik, hogy konstruktivista látásmódja és kísérletezgető szelleme a széles tömegek számára mindig is lágy homályban maradt.

A Ludwig Múzeum kiállítás-sorozatának talán mostani állomása – függetlenül az előzőek színvonalától – áll a legközelebb a kiállítótér eredeti rendeltetéséhez, ami a kortárs művészet bemutatása. Moholy-Nagy ugyanis olyan posztmodern szemléletmóddal rendelkezett, ami ma sem ritka a nagy modern galériákban, ezzel pedig korát is alaposan megelőzte. Művészettörténeti háttér hiányában viszont ez az érdem nem ilyen nyilvánvaló, s az alkotó címadásai vagy a kísérőszövegek is csak ritkán segítenek a képek értelmezésében, így aztán a tárlat asszociációs képességeinkre és korábbi tapasztalatainkra egyaránt igényt tart.

Moholy-Nagy a választott felületek tekintetében sokszínű alkotó volt, így a termek sorba rendezésén is ez a tematika köszön vissza, szemben az időrend szerinti haladással. Másfelől viszont szinte egész életművét a fény vizsgálata, s az azzal való kísérletezés köré építette: ez még az olyan, alapjában véve inkább figuratív médiumokra is rányomja a bélyegét, mint a fotográfia vagy a film. Fényképein a minél extrémebb perspektívákat kereste – ezek mai szemmel nem sok újdonságot tartogatnak –, szívesen vette lencsevégre a hosszan elnyúló vagy a homokon hullámokban elterülő árnyékokat. A fény megragadására különösen alkalmasnak bizonyultak a fotogrammok. Itt is, csak úgy, mint tintarajzain, elsősorban a holt terekkel játszadozik. A már-már megszokottnak tűnő festmények, grafikák és litográfiák mellett olyan érdekességeket is találunk, mint kosztüm-, színházi díszlet- és látványtervek, diasorozat, plasztikák, vagy egy, a vizuális megjelenítést előtérbe helyező különleges forgatókönyv.
A kiállítást további apróságokkal is fűszerezték még, mint a családi fényképek, falra ragasztott idézetek, magyar és német nyelvű publikációk, interjúk. Utóbbiak elolvasására érdemes több időt is szentelni, mert ezek szolgálnak a legtöbb – és nem legutolsó sorban nagyon is hasznos, a kiállításnak igazán ízt adó – információval, a kiállítás-vezető füzetek pedig – megannyi Moholy-Nagyhoz kapcsolódó könyv társaságában – ezúttal nem a jegypénztárnál, ingyenesen, hanem a kiállítás végén, 400 forintért szerezhetőek be.

Moholy-Nagy László The Art of Light című kiállítása a Ludwig Múzeumban (1095, Budapest, Komor Marcell u. 1.) tekinthető meg 2011. szeptember 25-ig.