Francios Ozon 8 évvel a 8 nő után most újabb zenés vígjátékkal rukkolt elő, bár a zene ezúttal nem közbeékelt dalra fakadásokat jelöl, hanem az egész filmen végigvonuló könnyed aláfestést, mely miközben remekül idézi a 60-as, 70-es évek rádióhangulatát, végig idézőjelben tartja a cselekményt. (Kulter.hu)
Robert Pujol, zsarnoki gyárigazgató egészségi állapota miatt kényszervakációra megy, ez idő alatt pedig feleségére, Madame Pujolra hárulnak a gyár irányításának feladatai. Az eleddig szobadíszként funkcionáló feleség azonban emberséges hozzáállásával sokkal alkalmasabb vezetőnek bizonyul őszülő, de férfiasságát tekintve még mindig virgonc férjénél. A tökéletes feleség helyét, akinek nincs véleménye, és aki szemet huny férje félrelépései fölött, átveszi a nagybetűs Nő. Egyszerre vonzó és titokzatos, életvidám és izgalmas, aki kora ellenére is néhol famme fatale-ként képes viselkedni – lásd közös jeleneteit Gérard Depardieu-vel. Mindennek a tetejébe még karrierista hozzáállással sem lehet vádolni, hisz Madame Pujol pont a munkája révén keveredik újabb kapcsolatba, és nem elhanyagolható tény az sem, hogy felnevelt már két gyereket, továbbá lánya is a családjáért hoz áldozatokat.
A Robertet alakító Fabrice Luchini nagy utat jár be eközben. A „hatalom a hatalomért”-szerű orwelli szemléletet idővel felváltja valami gyermeki esetlenség, s a túlzó karikatúra – ami pont emiatt volt felettébb mókás – végül így kap emberi vonásokat, hiába ő itt a legnagyobb gennyláda. De nemcsak a csúnya, profitorientált kapitalisták kapják meg a magukét, hanem a nép fiaként nevelkedő balosok is, csak hogy a szélsőségek viharában maradjunk.
Ozon filmje azon felül, hogy a 70-es években játszódik, néha olyan benyomást kelt, mintha készülni is akkor készült volna. A jellegzetes dallamok – Philippe Rombi hatásosan húzza alá az iróniát – és a kötelezően korhű díszletek mellett a képkeretet is többször négyzetekre vágja, legyen szó a pont ez idő tájt divatba jövő nyitó szekvenciákról vagy telefonbeszélgetésekről, ahol bár kézenfekvő ez a megoldás, sikerül egy kis humorral megtoldani.
Már a 8 nő című film is látványosan boncolgatta a női karaktert mint olyat, de míg ott a hölgyek kapcsolatára volt kifuttatva a sztori, most a társadalomban betöltött szerepük kerül előtérbe. Ennek megfelelően kívül kerülünk az egyteres játszótérről, s már a mosolyfakasztóan idilli, a Disney-világot megidéző nyitójelenetben kilépünk a szélesebb természetbe – Catherine Deneuve (Madame Pujol szerepében) piros susogósa már ebben a pillanatban az arcunkba csapja, hogy a könnyed hangnem ellenére azért nagyon is fontos dolgokról lehet itt szó. Az elmúlást és az öregedést játszi fesztelenséggel kezelő Deneuve révén a film nemcsak az emancipációt boncolgató szatíraként, hanem főszereplője révén generációs önvallomásként is megállja a helyét.
Ozon filmje épp ezért széles közönséget képes megszólítani. Az idősek magukra ismerhetnek, a könnyed szórakozásra vágyók és a politikai szarkazmus hívei sokat nevethetnek, az elemző kedvűek pedig még közéleti párhuzamokat (Ségolène Royal baloldali elnökjelölt) vagy a posztmodernre jellemző áthallásokat (Cherbourg-i esernyők, Utolsó metró) is fellelhetnek benne. A Madame Pujolhoz hasonlóan a háztartásban elnyomott nőknek pedig apró reménysugárként szolgálhat ez a szellemes bohózat. Nem kell azonban túlzó feminista felhangoktól tartani, a 8 nőben hiába fejtették ki, hogy mit, s hogyan gondolhat a nő, végeredményben a házigazda főbe lőtte magát, és a nyolc nőhöz hasonlóan Madame Pujol sem feddhetetlen szent: ahogy azt Ozontól már megszokhattuk, lassacskán mindenki rejtegetnivalójára fény derül. Hiszen mindenki volt fiatal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.