Dani Áron | Válogatott cikkek

A némafilm már mindent tudott. Megríkatott, megnevettetett, izgalomban tartott, elgondolkodtatott és elcsodálkoztatott. Ezt Michel Hazanavicius is tudta, így nem volt rest a digitális képalkotás, a szélesvászon, a Dolby Digital Sourrund és a 3D viharában egy fekete-fehér, 4:3 képarányú mozival előrukkolni. A pop-kultúrán edződött nézőközönségnek azonban nincs miért félnie, A némafilmes nemcsak közönségbarát kuriózum, hanem vérbeli posztmodern alkotás. Le sem tudná tagadni, hogy az új évezredben született. (Kulter.hu)

Hazanavicius eddig kémparódiáival tűnt fel hazájában, illetve egy – a filmtörténelem kisebb és nagyobb klasszikusaiból kiragadott jeleneteket újrarendező – TV-filmet is forgatott a kilencvenes évek közepén, amikor az asztali számítógépen vagdosó Youtube-generáció még az óvodában LEGO-zott (erről bővebben itt, az Origon). Míg azonban a paródia vagy a montázsfilm ma sem ismeretlen műfajok (utóbbinak persze inkább a kísérleti játékfilmek és az amatőr filmek körében van létjogosultsága), a némafilmre – úgy tűnhet – a kutya se kíváncsi. Az igények adottak, kell egy sztori, ami valamiképp indokolja a némafilmes formát, és mi is lehetne kézenfekvőbb, mint hogy a történet a némafilmről szóljon? Alapfelütéshez illően, rögtön egy filmszínházban találjuk magunkat, ez a film a filmben koncepció ráadásul a továbbiakban is vissza-vissza köszön, és végig működik.

A némafilmes tökéletesen illusztrálja, hogy a kevesebb néha több. Ezúttal nem a szemünket takarják el szemérmesen, hanem a fülünket fogják be. Nem hallunk semmi vicceset, mégis tudjuk, hogy valami vicces történt. Nevetünk is rendesen. A kevesebb néha több elvét a vizuális trükkökben is megidézi a film, megmutatva, hogy a képernyőre vetítés egyszerűségében is milyen nagyszerű (elsétáló árnyékok, ugrabugráló önmagunk miniváltozatai), vagy hogy a montázstechnika már a filmtörténet hajnalán is igen kiforrott volt.

A sztori szerint – akárcsak a valóságban – a hangosfilm megjelenésével fölöslegessé válik a némafilmes, hisz egy olyan világban ragadt, amit a többség gyorsan a szőnyeg alá söpör: az újság címlapján az áll, hogy „Ki ez a nő?”, pár évvel később viszont nagyot fordul a világ, és a címfelirat a következőképpen változik: „Ki nem ismeri Peppy Millert?”. És hogy mit írnak a némafilmesről? Semmit. A némafilmes ugyan nem állítja, hogy az új technológia valamiféle rossz dolog lenne, csakhogy George Valentin drámája tökéletesen rímel ezernyi más tapasztalatunkra. A zajos, gyorsuló világra, a közömbös tömegekre, az univerzális magányra, a régi értékek megtagadására – vagy éppen az ahhoz való görcsös ragaszkodásra –, és az újba, a technológiába vetett hitre. Ezt a kirekesztettséget bravúrosan sűríti képbe az a jelenet, amikor a filmstúdió lépcsőin mindenki kétszer olyan gyorsan szedi a lábát, mint a magába roskadt főhős. Elmegy mellette a világ. A film nem állítja, hogy a némafilm megszűnésével valami rosszabb lett, azt mondja csak, hogy megváltozott. Az persze más lapra tartozik, hogy mára milyen szélsőséges viszonyokat öltött mindez, hiszen ahogy a producer is mondja, „A nézőnek mindig igaza van!” Csak hát akkor még nem a promóció, a marketing vagy a merchandise formálta meg azt a bizonyos „véleményt”.

A főhősnek önmaga újradefiniálásán kívül a tovaröppenő sikerrel is meg kell birkóznia. Ezzel kapcsolatban igazán idilli képet kapunk, Valentinot igazi büszkeséggel tölti el a szakmája, és nem a sikert hajhássza. Lehet, hogy a megalkuvást nem ismerő hőst csupán az utókor romantikája szülte, de az biztos, hogy ma ennél már jóval kevesebbért is eladja magát az ember, mondván, hogy ez a korszellem. Valentino viszont akkor is színészkedik, amikor nem forog a kamera, és nem tapsol a közönség. Ez az ő identitása, ami ízig-vérig áthatja. Ezt azonban úgy gyűri maga alá az idő, mint a főhős utolsó némafilmjének kalandorát a futóhomok.

És akkor el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy A némafilmes miért is nem némafilm. Az alkotók nem tudták megállni, hogy miként a történetben is visszafordíthatatlan változások mennek végbe, a tartalmat is ehhez igazítsák. Először még jól elkülönítik a hangok megjelenését egy álomjelenetbe ágyazva (ami ugyancsak a főhős magányát hivatott érzékeltetni), az ember már-már Pleasantville-i magasságokat kezd fantáziálni, a film biztos mindjárt színes lesz, aztán 3-, majd 4D-s… Persze ez elmarad, csakhogy az említett jelenet sem csak egyszeri kikacsintás, hanem a finálét előrevetítő elszólás inkább. Igen, a némafilmből egyszeriben hangosfilm lesz, eleinte csak furcsálljuk, hogy már a cipők kopogását is rögzítették, majd meghalljuk a színészek lihegését. Én itt el is vágtam volna a filmtekercset, bár a kritika címéül választott mondat csak ekkor hangzik el. Ez pedig már önmagában mély meghajlás a nagybetűs mozgókép előtt. Valentino, ha tehát nem is nyergelt át az új divatba, kompromisszumot kötött, így a drámának lőttek, de története mégiscsak így életszagúbb, a film pedig szerethetőbb is ezáltal. Persze mi tudjuk, hogy az ötvenes évekre a musical is kikopik majd a legnépszerűbb zsánerek köréből…

A film zenéje szándékoltan a némafilmek hangzásvilágát idézi, de száz percen keresztül kissé egyhangúvá válik – talán három téma, ha van – jelenettől függően ezek váltogatják egymást. Az mindenesetre garantált, hogy pár napig bajos lesz kiverni fejünkből a bájosabb dallamokat, az elvetemültebbek pedig valószínűleg túlzó grimaszokkal fognak válaszolni kedvesük kérdéseire. Jean Dujardin a kémfilmekben inkább ripacs volt, mint talentum, de pont ez kellett A némafilmesfőszerepének eljátszásához, és ha díjakat nyer ezért, hát azt teljesen megérdemli. Ennek tükrében tán még nagyobb teljesítmény az ismerős karakterszínészek átalakulása. John Goodman dörzsölt producerét számtalanszor újra tudnánk nézni, az ember nem is érti hirtelen, hogy kerül ez a figura a huszonegyedik századba. Hazanavicius felesége, a főhősnőt alakító Bérénice Bejo viszont elvakít szépségével, úgyhogy talán nem az én dolgom lenne megítélni az alakítását (mert én imádom, vágjatok hozzá egy aranyszobrot!), de az mégiscsak feltűnt, hogy a filmben nincs csókjelenet. Mégsem érezzük hiányát, a romantika így is átüt a vásznon, és csúcspontoknak sem vagyunk híján, szóval kifejezetten üdítő, ha egy romantikus film kihagyja a már-már elhagyhatatlan közhelyet. A kaszkadőr kutya pedig egyszerűen ellenállhatatlan. Nem tartom kizártnak, hogy Hazanavicius egyszer majd neki is kerít egy egész estés játékfilmet.

Bármennyire is pimasz, bátor és megérdemelten sikeres produkció A némafilmes, valószínűleg fele ennyire sem működne, ha nem a némafilm eszköztárát frissítené fel. Ezáltal Hazanavicius mozija csak egyszer megismételhető bravúr, annak viszont tökéletes, palánk nélküli hárompontos dobás. Így aztán, ha az évnek nem is a legjobb vagy legemlékezetesebb filmje, mindenképpen a legkülönlegesebbje. Senki se fogja utána visszasírni a némafilmek korát, de arra a másfél órára ismeretlen nosztalgia keríti hatalmába – azt is, aki esetleg korábban nem látott még némafilmet.