Dani Áron | Válogatott cikkek

Hasonlóan Scott többi modern történelmi drámájához (illik ide sorolni még a gyorsan elfeledett Mennyei Királyságot), az Exodus sem árnyalja tovább a szereplőket, mint ahogy azt a jó és rossz örök harcáról szóló mese feltétlenül megköveteli. Ramszesz gőgös, makacs és felelőtlen uralkodó, míg fogadott testvére nemeslelkű, alázatos és igazságos herceg, akit, hasonlóan a korábbi Scott eposzokhoz, egy haldokló apafigura indít el a helyes úton.

Ezek a filmek a multiplex közönség vélt igényei szerint egyszerűsítik le, illetve hamisítják meg a történelmet, ezzel eleget téve az utókor egyszerre misztifikáló-romantizáló (pl. bölcs öreg uralkodók és kikezdhetetlen erkölcsű főhősök) és modernizáló-ideologizáló, saját képére formáló (pl. a rabszolgatartás elítélése és a demokrácia éltetése) hatásainak – éppen ezért kár is rajtuk számon kérni bármiféle történelmi hitelességet. Ezek a figurák és konfliktusok nem a saját koruk, hanem a jelen szabályai szerint működnek.

Ezt azért érdemes leszögezni, hiszen az Exodus nem azért lett Scott pályájának egyik legrosszabb filmje, mert körbelengi a hamis pátosz, miközben hiányzik belőle a kritikus hangvétel, hanem mert mellőz mindenféle stílusérzéket. Christian Bale jó színész, de hiányzik belőle az az ösztönös vadság, amitől Russel Crowe még egy egydimenziós gladiátort is átélhetővé tesz. Az Exodus esetében ez különösen nagy gondot okoz, mivel Mózesen kívül a forgatókönyv senki mással nem foglalkozik. A mellékszereplőknek semmi játékterük sincsen (nem hordoznak magukban olyan jelentést, ami más megvilágításba tudna helyezni egy-egy jelenetet, vagy ami motivációként szolgálna a főhősök számára, szemben Scott korábbi kardozós mozijaival), a társ-főszereplő Ramszesz ábrázolása pedig mindvégig erőtlen, kettejük nagy testvériségéről sem tudunk meg semmit. A forgatókönyv egyszerűen nem hagy teret a történések kibontására – ez pedig szinte értelmezhetetlen a közel három órás játékidő tükrében.

Mindezekre pedig nem azért nem jut idő, mert nagyköltségvetésű blockbuster révén az öncélú eszképizmusban elmerülve telne a játékidő (sőt, meglepően kevés az akció), hanem mert a film híján van mindennemű arányérzéknek. Mózes jelentéktelennek tűnő sivatagi barangolására például több időt szán a script, mint a szerelmi szál bemutatására. A főszereplők társas élete ugyanúgy súlytalanul lebeg a semmiben, mint a központi motívumként értékelhető testvérviszály, aminek a Vörös-tengeren kellene tetőznie, a végső katarzis helyére viszont csak egy lapos, érdektelen befejezés került, amiben Mózes megállapítja, hogy talán sokan meggyűlölik majd a zsidókat.

Az efféle ideológiai és vallási kérdésfelvetéseket természetesen ugyanúgy próbálták kigyomlálni a történetből, mint a többi modern szandálos moziból. Isten kiválasztott népe és a magát Istennek gondoló fáraó ellentmondásos viszonyáról Ridley Scott igyekszik is jótékonyan megfeledkezni, de ahogy a fenti példa is mutatja, azért ez nem megy olyan egyszerűen. Scott e helyett inkább Mózes belső vívódására akart koncentrálni, és ezért demisztifikálta a kivonulás történetét: megbizonyodás nélkül nagyobb a dillema. Scott azonban még itt is irányt tévesztett, mivel a kivonulás történetének néhány misztikus elemével már ő sem tudott mit kezdeni (tízedik csapás, séta a Vörös-tengeren).

A közelmúlt másik nagyköltségvetésű mozgóképes Biblia olvasatában, a Noéban Darren Aronofsky a fantasy irányába vitte az özönvíz történetét, ám ezzel némiképp alá is aknázta főhőse őrlődését. Ugyanakkor Russel Crowe játéka miatt Noé vívódása a hittel még így is sokkal meggyőzőbb volt, mint Mózesé (még ha maga a film számos egyéb aspektusában is vitatható), akinek csak egy elnyújtott, összecsapott, kilúgozott és önmagával is ellentmondásba keveredő történet jutott hátterül, látványos díszletekkel, de akció nélkül, és a Gladiátort kínosan koppintó zenei betétekkel. Éppen ezért az Exodus – Istenek és királyok még akkor se nagyon lehetne kevésbé rossz film, ha Russel Crowe játszaná benne a főszerepet.