Dani Áron | Válogatott cikkek

A 2006-os Rocky Balboa után nem sokan gondolták volna, hogy van értelme még további folytatásokkal megtoldani a bokszolós franchise-t, mivel a karakter hattyúdala összegző jelleggel búcsúztatta Stallone ikonikus figuráját (majd két évvel később Rambótól is búcsztunk). A Rocky Balboa önmagában nem is igazán állja meg a helyét, csak a korábbi – de leginkább természetesen a legelső, igazán kiemelkedő – részek tükrében, minden snittjében azokra reflektál. Miként a főhős elmereng saját múltján és jelenén, úgy invitál bájos nosztalgiavonatozásra maga a film is, mind a cselekmény ismerős felépítését, mind az utalások végeláthatatlan hadát nézve.

A Creed – Apolló fia sem idegenkedik a múltidézéstől, de az itt látható nosztalgia teljesen más jellegű. A Creed meghajol a Rocky-széria nagysága előtt, és pont olyan tisztelettel adózik felé, mint az új főhős az idős csődör felé – mindezek mellett viszont saját hanggal, identitással rendelkezik, az előző 6 rész (!) ismerete nélkül is könnyedén dekódolható. A filmben meta szinten is megjelenik a nagy elődök árnyékából való kitörés vágya, a Creed központi motívuma már nem az alulról feltörekvő, megbecsüléssel és anyagi jóléttel kecsegtető Amerikai Álom beteljesülése, hanem az önbeteljesítés kérdése.

A film kifejezetten a képünkbe tolja, hogy az olasz szegénynegyedben nevelkedett Rockyval szemben Adonis (Michael B. Jordan valóban zseniális) érzelemvilága és szociális körülményei között semmi párhuzam sincs. Az anyagi vonatkozásokat a legnagyobb nyugalommal porolja le magáról, amikor épp a saját Ford Mustangját teszi kockára, vagy felmond egy jó fizetéssel kecsegtető munkahelyen – a külső motivációk helyett a Creed csak a belsőkre fókuszál, ami kifejezetten üdítő a sok “klasszikus Amerikai Álmot” megéneklő alkotás között.

A Creed természetesen azért is hat frissítőleg, mert nem egy új bőrlehúzásról, hanem egy szerzői alkotásról van szó, Ryan Coogler saját forgatókönyvéből dolgozott, és rendezőként is állta a sarat. A Creed nem csak a bokszmeccsek, vagy a kötelező edzés-montázs tekintetében vizsgázik jelesre (előbbi esetében szó szerint a ringben érezzük magunkat, film még soha sem volt képes ennyire testközelbe hozni a harcot), hanem a karakterábrázolás terén is. A főszereplő páros rengeteg teret kap a jellemábrázolásra (Stallone valóban erején felül, valódi színészi játékot produkál), de az igazán nagy bravúr, hogy a mellékszereplőket pár jelent alapján is képes közel hozni a nézőhöz a film (Apolló özvegyének például három mondata, ha volt, és mégis erőteljes, fontos karakterként jelenik meg), és még a már-már kötelező szerelmi szálat is könnyed eleganciával állítja párhuzamba a fő cselekménnyel, miközben a filmzenével is ügyesen zsonglőrködik, a klasszikus téma nincs túlhasználva, és tökéletesen megfér az új szerzeményekkel és betétdalokkal.

Bár a Rocky-filmek meglehetősen hullámzó színvonalúak, az nem vitatható el a franchise-tól, hogy nagyjából hitelesen lekövetik egy sportoló – és ezen keresztül persze bármelyik másik szakma – életútját. Rocky először bizonyított a világnak, majd bizonyított magának is, hogy aztán a csúcsról leesve ismét talpra álljon, a IV. rész hidegháború-propagandás kitérőjét követően pedig elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor már mentorként tűnt fel. Ryan Cooglert azonban érezhetően zavarta, hogy az V. rész sötét foltként, kiaknázatlanul maradt lehetőségként éktelenkedik a sorozaton. A Creed ennek a csorbának a kiköszörülése, és egy új lezárása is Rocky életének, ami ugyanakkor nem semlegesíti a Rocky Balboa létösszegző cselekményét sem sem – egyszerűen azért, mert új bajnokot avattunk, és a Creedelsősorban – címéhez híven – már tényleg a tanítványról, és nem a mesterről szól. Ki gondolta volna, hogy egyszer ekkora szappanopera lesz ebből?