Dani Áron | Válogatott cikkek

Tarantino a rá jellemző stílusjegyek (az aprólékosan megkomponált dialógus-zuhatagoktól a váratlanul a képünkbe robbanó, stilizált erőszak ábrázolásig) és alkotói attitűdje révén (filmes kedvencek motívumainak újrahasznosítása) egy korábban kevésbé fontos, de máskülönben elég lerágott csontnak számító témát csomagol újra az önfeledten szórakozó plázaközönségnek és a QT műveiben alaposabban elmélyülő filmesztétáknak egyaránt.

A rasszizmus rossz. Folyton napirenden lévő popkult-téma, amit az esetek többségében mégsem sikerül kellő mélységgel ábrázolni, és az erről szóló filmek is gyakran ragadnak meg a felszínes vagy egyenesen túlzó megállapításoknál (pl.: minden fehér ember rossz). Tarantino viszont a feje tetejére állítja a politikai korrektséggel átitatott megközelítést, és úgy készít ízig-vérig antirasszista kiáltványokat, hogy ízig-vérig rasszista figurákkal pakolja tele a filmjeit, aminek az Aljas nyolcas a legdirektebb megfogalmazása – lévén, hogy lényegében egy olyan karaktert sem mozgat, aki mentes lenne valamilyen ideológiai előítélettől.

Szemben a háborús eposzokat és a holokausztfilmeket metszéspontba állító Becstelen Brigantykkal, és az itt látott intézményesített rasszizmust az amerikai rabszolgatartás idejére adaptáló Django elszabadullal, az Aljas nyolcas egy szögegyenes kamradráma, rengeteg dumálással és már-már hihetetlenül kevés akcióval.

Bár az Aljas nyolcas műfaja westernként van megjelölve, valójában ez puszta díszlet. Pár deheroizáló gesztust leszámítva (a sok bandita, és a fejükre kitűzött vérdíjak) egyedül a kor, az amerikai polgárháború utáni évek miatt aggatható rá ez a címke – máskülönben sokkal közelebb áll John Carpenter ’82-es sci-fi thriller klasszikusához, A dologhoz. Ezt a hasonlatot nem csak Ennio Morricone ismerősen csengő dallamai vagy a teljesen megegyező alapszituáció (miszerint a kint tomboló hóvihar egy fedél alá kényszeríti az egymás iránt joggal bizalmatlan karaktereket), hanem Kurt Russel szerepeltetése is aláhúzza: John Ruth, a „Hóhér” McReadyhoz hasonlóan az egyetlen, akiről az elejétől fogva biztosan tudjuk, hogy „az, akinek mondja magát”.

QT esetében természetesen nem csak egy western környezetbe átültetett remake-ről vagy öncélú hommage-ról beszélünk. A dolog cselekményének adaptálása egy fiktív történelmi valóságba – szemben a politikai-korrektséget ugyancsak arcon rúgó vígjátékokkal (A diktátor, Pain & Gain) – jól kivehető társadalmi problémákat feszeget. Tarantino előző két filmjéhez hasonlóan fontos elem, hogy meghatározó történelmi eseményeket dolgoz fel, illetve át (nem véletlen az ún. „rewritten history” megnevezés sem). 

Amíg a Becstelen Brigantyk egyszerre lúgozta ki a náci ideológiát és az álságos holokauszt-filmeket (Hans Landát legkevésbé sem érdeklik a különböző világnézetek, miközben a nácivadászok is csak problémásan hozhatóak ki erkölcsi győztesként), a Django elszabadul pedig rabszolgatartás okán érzett szégyenérzet mellé beemelte a fehér bűntudatot (Schultz nem véletlenül német fogorvosa) és a meghunyászkodó feketék kritikáját is, addig az Aljas nyolcasban egy sokkal hétköznapibb helyzetben üti fel fejét a gyűlölet.

QT egy térbe zárja az amerikai vadnyugat legkülönfélébb alakjait (mondtuk ugye, hogy A dolog megidézésében semmi öncélúság sem vegyül), hogy utána majd három órán keresztül bizonygassák a saját igazukat, és sulykolják sérelmeiket, miközben bizonyosságot tesznek saját feddhetőségükről és gyarlóságukról. Tarantino legfrissebb trilógiájából az Aljas nyolcas működik a legjobban mint film, a karakterek közötti, végtelenségig sorolható ellentéteket a rendező megtoldja egy plusz feszültség faktorral. Eleinte nem lehet eldönteni, hogy puszta paranoiáról van-e szó, de később a rejtély egyértelművé tételével eszkalálódik a feszültség – valaki, vagy valakik tényleg összedolgoznak Daisy Domergue-val (Jennifer Jason Leigh csak úgy mellékesen remek, Daisy pedig Tarantino egyik legjobban sikerült női figurája).

A karakterek a nyomát sem mutatják annak, hogy képesek lennének megérteni, vagy tisztelni a másikat (egyedül Samuel L. Jackson villant fel efféle békülési szándékot, de a következő pillanatban rögtön kiderül, hogy csak morbid bosszúvágy hajtja), de az öncélú társadalomkritikát és az üres píszí bölcsességeket  rendkívül érett, okos módon megkerülve azért Tarantino is fellebbenti az együttműködés lehetőségét, amikor a film két leginkább ellentétes figurája egy ágyban köt ki, és szórakozottan olvasgatja a „Lincoln-levelet” – ami egyébként nem csak az egész filmen végigvonuló motívum, hanem Spielberg életrajzi filmjének (és a hasonszőrű Oscar-vadász alkotásoknak)  gúnyos fricskája is, ami  a felszabadító fehér ember romantikus toposzát állítja célkeresztbe.