Dani Áron | Cikkarchívum

Mi lenne, ha az amerikai rajzfilmekben nem csak az állatokat ruháznánk fel emberi tulajdonságokkal, és adnánk nekik emberi érzelmeket? – tették fel a kérdést a Toy Story előtt a Pixar főnökei. A jó válaszoknak egyedülálló sikerszéria lett az eredménye, játékoktól, bogaraktól, szörnyektől kezdve a robotokig, ám az elmúlt évek hullámvölgyei (Verdák 2, Merida a bátor) után a Pixar most szintet lép, és az Agymanókban már magukat az érzelmeket személyesítik meg.

A koncepció már látatlanban is zseniálisnak hangzott, ám annál komplikáltabbnak. Mert milyen érzelmeket személyesítsünk meg a sok közül, és miért pont azokat? Elég lesz ez ahhoz, hogy hitelesek maradjunk? Hogyan élhetnek az érzelmek önálló életet, ha egyszer az érzelmek legtöbbször csak a külvilágra adott reakciók? Vagy nem azok? De ami a legfontosabb, hogy az eddigiek fényében, mégis mi lehet a konfliktus?

A Pixar nem bonyolította túl a dolgot, így aztán az Agymanók egyszerűségében lett zseniális, egyszerre kaotikus fantáziabirodalom és földhözragadt sablontörténet. A keretként működő Riley története szerint ugyanis a fiatal kamaszlány a boldog és idilli Minnesotából a hangos és rideg San Franciscóba költözik szüleivel. A mese viszont már Riley fejében, érzelemvilágában zajlik, és ennek az hétköznapinak tűnő eseménynek a feldolgozását mutatja be az öt érzelem, Derű, Bánat, Majré, Undor és Harag kalandjain keresztül. A Pixar pont úgy személyesítette meg az ember személyiségét, mint egykoron a franciák az emberi szervezetet az Egyszer volt, hol nem volt az életben, és bár az Agymanóktól távol áll a tanító hangnem, nem kevésbé tanulságos.

Viszont sokkal inkább szól a szülőkhöz, mint a kisgyerekekhez, akik 8 éves kor alatt aligha érthetik meg az absztrakciónak azt a szintjét, amit az Agymanók kínál. Az Agymanókban a hirtelen környezetváltozás ugyanis csak kiindulópontja a boldog gyermekkor összeomlásának, aminek a romjain egy új, sokkal összetettebb személyiség jön létre – de ez a réteg értelemszerűen csak azoknak mutatkozik meg, akik már át is mentek ezen.

Hiába van tele olyan lélegzetelállító, szellemes ötletekkel, mint az „álomgyár”, a sötét tudatalatti, a cukorkát könnyező képzelt barát, vagy az elfakult emlékeket összeporszívózó agymunkások, és hiába csap le minden egyes alkalommal a valós történet és a képzelt mese közti párhuzamokból fakadó helyzetkomikumokra, végeredményben mégis inkább szomorú, semmint felemelő rajzfilm az Agymanók. Nem ez a stúdió első, kifejezetten felnőtteknek szóló alkotása (Hihetetlen család), de ez az első, amivel a kisgyerek nem nagyon tud kezdeni semmit, miközben a szülő többször elsírja magát – úgy, hogy egyébként tényleg végtelenül humoros és szórakoztató.