Az Akadémia igencsak rákattant a hetvenes évekbe kalauzoló mozikra, hiszen a tavalyi győztes, Az Argo-akció után idén ismét egy kockás ingekkel, funky hangzásvilággal és pilótaszemüvegekkel támadó versenyző tűnik a legesélyesebbnek. A különbség csupán annyi, hogy amennyire kiszámítható és szabályos volt Az Argo-akció, annyira szabálytalan és játékos az Amerikai botrány. (Kulter.hu)
De ez bizony jó! Amíg Ben Affleck mozija minden Hollywoodnak mutatott fricska ellenére is egy ízig-vérig amerikai film, hősiességgel, pátosszal és igaz történet alapján, addig David O. Russell filmje már az első snittben a képünkbe tolja különcségét azzal, hogy „csak részben megtörtént esemény alapján készült”. Ha pedig elkezdjük nézni a filmet, gyorsan rájövünk, hogy miért hangsúlyozzák a „csak részben”-i megalapozottságot: a film 90%-ban egy eszement játék, felhőtlen hullámvasút, amit a színészek önfeledt alakítása röpít a csúcsra!
Néha olyan, mintha improvizációs feladatok sorozatát látnánk, ami egy olyan sztárgárdával telített filmnek, mint amilyen az Amerikai botrány, kifejezetten az előnyére válik. Christian Bale? Oscart neki! Jeremy Renner? Oscart neki! Mindenkinek Oscart! Hiba lenne ugyanakkor alábecsülni a forgatókönyvet és csak az alakításokat méltatni. Épp ellenkezőleg, ennek a filmnek zseniális a forgatókönyve, mert úgy ad rengeteg teret a karaktereknek, hogy közben nemcsak szélhámos filmként szuperál tökéletesen, hanem olyan irányból közelíti meg az amerikai álmot, ahonnan idén senki más, közben pedig saját magára sem felejt el reflektálni.
Az amerikai álom illúziója ezúttal igen szövevényes úton-módon foszlik darabokra, hőseink (Christian Bale és Amy Adams) ugyanis kivételesen mértéktartó csalók, nem akarnak minél feljebb és feljebb jutni, mert az csak feltűnősködés lenne, és szükségszerűen magával hozná a bukást is (lásd idén a Wall Street farkasát vagy a Pain & Gaint). Minden óvatosságuk ellenére is fent akadnak azonban egy FBI ügynök (Bradley Cooper) kampóján, aki egyezséget ajánl: segítsenek neki lebuktatni néhány nagy halat, és akkor szabadon távozhatnak.
Eddig a pontig egyértelműnek tűnnek a szerepek, de a film később elkezdi megfordítani az egyenletet, és pont az sodródik le az ideálisnak vélt útról, aki elméletileg képviseli azt: az FBI-ügynök, akit annyira magával ránt a kitörés reménye, az önhittség és a törvény szavában való hit, hogy fel se tűnik neki, mikor és ki veri át éppen. A szélhámosok eközben – talpraesettségük és kiszolgáltatottságuk révén – jellemhibáik ellenére is megdicsőülnek. A Jeremy Renner által alakított főpolgármester is csak erre az abszurdumra erősít rá, hiszen kétségkívül a történet legnaivabb, leginkább jólelkű és legártatlanabb karaktere, mégis csak ő kerül börtönbe. Van itt szimbolika dögivel…
Mindez azonban valóban eltörpül azok mellett a finom ecsetvonások mellett, amivel David O. Russell reflektál az egész színházasdira: a „részben fikciós” karakterek éppen úgy váltogatják a szerepeket, mint a színészek, akik életre keltik őket, vagy éppen mi magunk a való életben – és a jó, illetve rossz szerepek máris bonyolultabbak lesznek a szokásos felosztásnál. Szóval Oscart David O. Russellnek is!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.