Dani Áron | Válogatott cikkek

A magyar nyelvű képregényes szakirodalom nem túl vaskos, csupán néhány fanzine-nal (Buborékhámozó, Panel), Scott McCloud és Kertész Sándor könyveivel, valamint Varró Attila Mozinetes cikkeivel számolhatunk, nem beszélve még az egyéb folyóiratokban elcsöppent képregény témájú ajánlókról, kritikákról, tanulmányokról (Műút, Tattoo magazin, Magyar Narancs, Médiakutató), illetve a netes publikációkról. Ez a nyúlfarknyi sor viszont nemrég Maksa Gyula Változatok képregényre című tanulmánykötetével gyarapodott. (Kulter.hu)

Ha azt nézem, hogy a hazai képregényes viszonyok annak ellenére sem javultak eleget, hogy az elmúlt években – főleg az olvasóközönség változatlan számához viszonyítva – igencsak elszaporodtak az album-megjelenések (noha továbbra sem lehet megélni a képregényből, és továbbra sem része a tömegkultúránknak), akkor azt kell mondanom, hogy csöppet sem meglepő, hogy egy bekezdésben fel tudjuk sorolni képregényes szakirodalmunkat. Ezért minden vállalkozást, ami képregénnyel érdemben foglalkozik, és tárgyát illő módon komolyan veszi, eleve örömmel fogad az egyszeri képregénykedvelő, még akkor is, ha az esetleg hagy maga után némi kívánnivalót.

Valószínűleg a Gondolat kiadó médiaelméleti sorozatában megjelent Maksa Gyula könyvet sem a szkeptikusok, hanem a képregény iránt érdeklődő médiakutatók vagy a kommunikációelmélet iránt nyitott képregényesek fogják kézbe venni. Előbbiből nem tudni, mennyi akad (a már említett Médiakutató szerzői is inkább képregénykedvelők voltak), az utóbbiak viszont bátran belekezdhetnek az eredetileg egymástól függetlenül megjelent, különálló tanulmányokat egybefűző kötet olvasásába.

A kommunikációelméleti szövegek olvasása igencsak nehézkes, gyakran képesek vagyunk úgy végigmenni rajtuk, hogy közben egy szót sem értünk belőlük. Ezen a nyelvezeten viszont Maksa igencsak lazított, csupán az első fejezet olvasásakor helyez minket kisebb kihívások elé, ráadásul még ehhez is szolgál egy kommunikációelméleti „gyorstalpalóval”. Ezt azért fontos kiemelni, mert az is nyugodtan belekezdhet a könyvbe, akit egyébként teljesen hidegen hagy a kommunikáció elméleti megközelítése.

Az első fejezet leginkább arról értekezik, hogy a képregény miért olyan alkalmas az ismeretterjesztésre. Általában populáris műfaj, érdekes párhuzam, hogy pont ezért az ismeretterjesztésre szubjektív vagy úgynevezett véleményműfaj jellege ellenére is rendkívül alkalmas. Maksa nem akarja elkerülni a képregény fogalmának meghatározását sem, amikor művészet, irodalom és médium triumvirátusáról, illetve azon belül is parairodalomról kezd írni. Külön érdekes, hogy ha a képregényt – a hitetlenkedők szavaival élve − „lebutított irodalomnak” vagy „papíralapú mozi-pótléknak” igyekszünk tekinteni, akkor a határműfajoknak is lehet paravállfajuk, a képregény esetében ilyenek például a képregényplakátok, karikatúrák vagy képregényes útikönyvek, melyeknek később külön tanulmányt is szentel a kötet. Ugyancsak a médiaidentitás kérdését feszegeti a szerző, amikor rámutat, hogy a képregényt lehet filmes (Varró Attila), irodalmi vagy művészeti (Scott McCloud) szemszögből is vizsgálni. A konklúzió végül az, hogy a képregénynek pont annyi köze van az irodalomhoz, mint a filmnek.

A képregény meghatározása tehát ott is örök vitatéma, ahol már elnyerte legitimitását az értékközvetítő műfajok között, és Maksa Gyula sem ragadt le ott, hogy ezt bizonygassa. Helyette inkább felveti a kettős születés elméletét, amivel már csak azért is lehet vitatkozni, mert egyrészt saját maga is megemlíti, hogy a web-képregény talán egy új fázis, ilyen alapon pedig lehet még számtalan születésről szó, másrészt pedig ha a születést nem tudjuk egy pontban kijelölni (Mi is lenne az? A barlangrajzok? Töppfer képaláírásai? A nyomtatott sajtó elterjedése?), akkor több pontban sem lehetséges, hisz a formanyelv folyamatos fejlődésben/változásban van. Maksa értekezése furcsamód pont a médiatudományos részeknél a leginkább foghíjas, pedig ez a szakterülete. Ugyanakkor hozzá kell tenni persze, hogy a kommunikációelmélettel sokkal könnyebb vitába szállni, mint megállapítani, hogy hol, milyen a képregény helyzete és miért.

A további fejezetekben viszont mindenki számára egyszerűen értelmezhető, vitát kevésbé kiváltó szövegeket ad közre. Olyan érdekességekből csemegézhetünk, mint a Brüsszel utcáit díszítő képregényfreskók és az eligazodást segítő útikönyvek, Genfben a TV-s politikai vitaműsorokra a helyszínen reflektáló Mix&Remix karikatúrái vagy képregényplakátok és naptárak, továbbá visszatérve egy korábbi problémához részletesebben is elemzi a szerző − többek között a Maus kapcsán − képregény és ismeretterjesztés sajátos kölcsönhatásait. A kulcsmondat talán az, hogy a képregény kerüli a szöveggel történő túlinformálást, ami pedig a tömegkommunikáció jellemzője, ezért is olyan alkalmas az informatív tájékoztatásra.

Nemcsak a fejezetcímeket (Genf, Brüsszel) és a bibliográfiát böngészve látjuk, hanem maga a szerző is többször elismeri, hogy a kötet szinte csak frankofón nyelvterületről szolgál példákkal, amikor a képregény ismeretterjesztő mivoltát vizsgálja. Ezzel nem lenne ugyan baj, de többször is beleütközik olyan témákba, amelyek hirtelen más országok képregényeit is eszünkbe juttatják. Ha a képregények politikai és kulturális vonatkozásait hangsúlyozzuk Svájcban, akkor akaratlanul is eszembe jut például Japán, ahol a manga ugyancsak a nemzeti identitás kérdése. A brüsszeli A Macska képcsíkjai az amerikai napilapok naprakész stripjeit, a genfi propagandaplakátok pedig a szovjet propagandavonatok illusztrációit idézik fel bennem. De ha Maksa a Maus helyett a Persepolist választotta volna példaként önéletírásos ismeretterjesztésre, akkor elmondhatnánk, hogy tudatosan csak a francia nyelvterületről szemezget, így viszont döntése hiányt szül bennünk.

Butaság lenne persze azért hibáztatni valakit, mert nem beszélt olyan dolgokról, amik olvasás során akaratlanul eszünkbe juthatnak a témával kapcsolatban, de ez is jól mutatja, hogy a Változatok képregényre még nem állt össze teljesen. Az utolsó fejezet a hazájában nagy népszerűségnek örvendő, immár nálunk is olvasható Titeufról és az itthon még ki nem adott Riad Sattouf érdekesnek hangzó képregényriportjairól olvashatunk, de ezek már valahogy lógnak a levegőben.

Maksa Gyula könyve a fentiek ellenére is alapos munka, s minden hiányérzetemet, gyanakvásomat kárpótolja az a rengeteg érdekesség, amire felhívta a figyelmemet. Mindenképpen üdvözítő kezdeményezés ez a könyv, reméljük lesz folytatása, még ha nem is kommunikációtudományi köntösbe bújtatva.

Maksa Gyula: Változatok képregényre, Gondolat kiadó, Budapest-Pécs, 2010.