Michael Bay filmjeinél ma aligha találunk patriótább és fetisisztább darabokat, elég csak a Transformers-trilógiára, az Armageddonra, a két Bad Boysra vagy a Pearl Harborra gondolni. Jó hír, hogy Bay mindezt tudja is magáról, és a Pain and Gain valójában nem más, mint egy barátságos kikacsintás az irányába szitkozódó tábor felé arról, hogy az „amerikai álom” csak a filmekben létezik. (Kulter.hu)
Menő verda, bögyös csajszi, könnyű meló, tengerparti apartman, más szóval pénz, pénz, pénz és pénz. Az amerikai álom jelentése mára közönséges árucikké silányult, miközben a médiazaj egyre hangosabban suttogja a fülünkbe, hogy a boldogsághoz vezető út a bőségen keresztül vezet, és ennek a trendnek Hollywood az egyik legnagyobb élharcosa.
Az amerikai álom filmes interpretációinak sora lényegében végtelen, Rockytól kezdve a Gattacán keresztül egészen A boldogság nyomában-ig több tucat filmet lehetne sorra venni, ami azzal a pozitív végkicsengéssel kecsegtet, hogy mindegy, ki vagy és honnan jössz, mert ha erős vagy, bármit elérhetsz – és ennek az értéke nem feltétlenül pénzben fejezhető ki.
De természetesen létezik ennek az állításnak az ellenpólusa is, ami nem próbálja meg idealizálni az amerikai álmot, hanem igazi valóságában ábrázolja azt. Ilyen szinte az összes western és gengszterfilm, melyek – olaszok ide vagy oda – eredendően amerikai zsánerek. S ezeknek a filmeknek lényegesen nagyobb kultusza is van, mivel a közönség cinizmusát igazolják: mindegy, ki vagy és honnan jössz, ha mindenkin átgázolsz, valaki lehetsz.
Nos, Michael Bay filmjei egyértelműen az első kategóriába tartoznak, de csak a bugyuta propaganda szintjén, hisz a grandiózus mozikból hiányzik az intimitás, aminek helyét homogén elemek veszik át – hisz nagy tömegeknek készülnek. Bay korábban is próbálkozott már enyhén társadalomkritikus hangvétellel, de a Sziget egyrészt nem volt képes elszakadni a tömegfilmes kliséktől (bombaférfi bombanővel bombaverdában), másrészt a rendező egyetlen anyagi buktájaként éktelenkedik a biográfiában. Bay tanult a hibából és legújabb filmje tökéletes inverze majd minden korábbi alkotásának.
Először is a költségeket tornázta le 26 millióra (nincs se CGI, se hatalmas robbantások), hogy a Sziget csúfos elhasalása még csak véletlenül se fenyegesse, másfelől azonban megtartott minden tőle megszokott kelléket és ezeket tette idézőjelbe. A Pain and Gain tipikus gengsztersztori, amiben a főhősök másokon átgázolva jutnak feljebb a képzeletbeli ranglétrán, hogy aztán bekövetkezzen az elkerülhetetlen bukás.
A film addig a pontig működik tökéletesen, amíg a testépítők el nem érik a céljukat. Bárgyú idiotizmusok némi szimpátiát kelt bennünk, miközben a sikeres üzletembert, akit kisemmiznek a vagyonából, egy magának való, felvágós bunkónak látjuk. Bay keze ezúttal nincs megkötve. Filmjében annak szól be, akinek csak akar, legyen az zsidó, mexikói, kínai, külföldi bevándorló, kövér nő vagy homokos keresztény, a lényeg, hogy Amerika eltorzult valóságából származzon, s amíg mi felhőtlen nevetésben törünk ki a tolerancia totális hiányán és a rasszizmus nyílt felvállalásán, némi keserűség is megjelenik a szánk szélén, mert amit a vásznon látunk, az létező sztereotípiákból, illetve létező problémákból indul ki. Bay persze nem annyira érzékeny alkotó, hogy ezekkel kapcsolatban lejjebb ásson, mindez csupán a vígjátéki elemek szintjén foglalkoztatja – ezzel pedig következetesen simul bele a Másnaposok, a Ted, vagy A diktátor által diktált trendbe.
A filmből világosan kitűnik, hogy mik a szikár tények és mi lehet a fikció. A játékidő feléig/kétharmadáig ezek remekül meg is férnek egymással, utána azonban sajnos félrecsúsznak az arányok, mivel a sztori olyan megtörtént eseményeken alapszik, melyek sokkal inkább tragikusak, mintsem viccesek. Hőseink második akciója gyilkosságba torkollik, amit aztán egyéb undorító tettekkel tetéznek, és habár a film megpróbálja ezt is morbid humorral ábrázolni, ez már kevésbé áll jól neki.
A Pain and Gain ennek ellenére is kellemes felüdülést jelent a nyári blockbuster-zivatarban, már csak Bay bájos öniróniája miatt is. Két éve ezt se gondoltuk volna. Van azonban még egy eleme a filmnek, amivel Bay reflektál az amerikai tömegfilmek általa is támogatott trendjére: az esetlen főhős. Hollywoodban ugyanis elterjedt nézet, hogy a hősök nem saját tehetségük révén oldják meg a konfliktusokat, hanem az őket körülvevő segítők (például transformerek) és a vakszerencse közreműködésével. A hősök itt is híján vannak a tehetségnek, de ahelyett, hogy ennek ellenére is könnyedén jutnának előrébb, csak egyre jobban égetik magukat. A Pain and Gain testépítő balfékjei egyszerűen nem vesznek tudomást saját képességeik határairól és inkompetenciájukról, az amerikai álom inspiráló jelentéséről pedig csak egy teljesen eltorzult képpel rendelkeznek, miközben Mark Walhberg figurája egy agymosott módjára dől be a képességfejlesztő tréningek üres reklámszövegeinek.
A kérdés már csak az, hogy mit szól a filmhez a testépítő közönség: magukra veszik a kritikát – miszerint a testépítés nem több puszta kompenzációnál – vagy ők is röhögnek egy jót magukon?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.