A Dínó tesó egy bájos tanmese a félelemmel való szembenézésről, ami egyben a saját magunkért és a szeretteinkért való felelősségvállalást is magával vonja – vagy más szóval: mese a felnőtté válásról. Arlo a családi burok védelmében még megengedheti magának a folyamatos botladozásokat, de ambivalens módon pont ez a biztonság akadályozza meg benne, hogy felülemelkedjen félelmein, hiába a támogató, elnéző szülők.
A fiatal dinó kölyök fejlődéstörténete akkor veszi csak kezdetét, amikor elszenvedi az első sebeket (édesapja halála), és egyedül marad a vadonban, fontos adalék azonban, hogy ezen a fejlődési íven nem egyedül indul el, hanem egy “pöttynyi” vademberrel – tehát a család hangsúlyozása mellett ismét előkerül a barátság fontossága, mint a Pixar-filmek két legfontosabb értékvállalása, amelyeket ezúttal egy dinós road-movieba csomagoltak bele.
Arlo előre borítékolható jellemfejlődése tehát a végére ér, és a játékidő utolsó harmadában már lezser könnyedséggel végzi el az olyan korábban lehetetlennek tűnő feladatokat, mint a fenyő aprítás/dobás, földművelés, betakarítás, dinó ordítás, stb. – amelyek minden sablonosságuk ellenére is katartikus pillanatok, és már semmi közük a szerencsétlenkedő Sam Witwickykhez és Peter Parkerekhez.
A Dínó tesó a felnőtteknek szánt kiszólásokkal is csínján bánik, sőt, igazából pont ezek azok a részek, amiknél kissé kilóg a lóláb, mintha a vadon fura figurái (időjós neveket viselő Pteradonok, farmer T-Rexek, és egy zakkant Triceratopsz) egy Jarmusch-filmből léptek volna elő – ám a Dínó tesó korántsem tartozik a humorosabb animációk közé.
Ellenben annál érzelmesebb, és legyen bármennyire egyszerű mese, a Danna-testvérek már-már giccsbe hajló filmzenéjével megtámogatott, meghatóbb pillanatokban még akkor is könnyedén könnybe lábadhat a szemünk, ha egyébként nem tud teljesen beszippantani a mozi – a gyerekek viszont ezeket az erőteljes emóciós gyomrosokat is jobban bírják.
Egy aspektusa azért méris csak akad a Dínó tesónak, amit már csak a felnőttek tudnak igazán értékelni, – az animációban való tobzódás mellett (hihetetlen, hogy minden részlet mennyire élethű, kezdve a dinoszauruszok testén végigcsorgó esőtől a cápa alakot öltő gyilkos hullámokig) – méghozzá az, hogy az alkotók miként formálják emberré a dinókat, és adaptálják rájuk az embereket jellemző tevékenységeket. A Dínó tesó őslényei ugyanis történetesen földművesek, és az evolúciónak ezen a pontján az ember csak valami rágcsáló, vagy kedves háziállat lehet, aki nem hogy kétlábon járni, de még beszélni sem tud. Ezeket a rétegeket azonban a gyermeki fantázia olyan természetesnek veszi, hogy nem is nagyon tudatosul benne – de a szülők kedvesen mosolyoghatnak ezen a kifordított valóságon, és azon, amikor egy T-Rex bogarakon szájharmónikázik, vagy egy Diplodocus kavicsokból épít takarmánytároló sílót.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.