Az 50-es évek végén, a 60-asok elején felbukkant néhány vagány arc, akik gondoltak egyet és filmtörténeti mérföldköveket forgattak csak úgy merő reflexből. A Jules & Jim Truffaut megkerülhetetlen mérföldköve. (Hokum, 2010)
Jules és Jim egyedülálló jóbarátok, mindig őszinték egymásohoz legyen szó irigységről, féltékenységről vagy a szerelemről. Jómódú diákjaink szerelmi krízisek közepette is végtelenül nyíltak maradnak a másikkal szemben. A szerelmi krízist esetükben a veszélyesen szeszélyes Catherine jelenti, aki végletektől végletekig sodródik a két publicista között. Szerelmi háromszögük azonban sosem fullad botrányba, mivel a jóbarátok nemcsak egymást, hanem a sokszor kiszámíthatatlan Catherinet is megértik és elfogadják. Szokatlan triójukban pont ez a tolerancia jelenti az igazi drámát. Nem tudják, és talán nem is akarják megváltoztatni egymást. A nagybetűs, vadromantikus szerelem azt jelenti számukra, hogy a másik javára folyton lemondanak magunkból valamiről, az egyik részükről, és amikor Catherina ezzel újból és újból szembesül, mindig hátat fordít, majd kis idő múlva ismét megfordul.
A narrátor monoton hangon, rövid, de mindig célratörő egyszerűséggel meséli Jules és Jim életét. Gyakran éveket képes összefoglalni pár szóban, míg máskor érdektelennek tűnő, de annál hangzatosabb részletekkel színesíti saját elbeszélését. Truffaut képkivágásai és kameramozgásai ma is meglepően frissek, rendkívül változatos skálán játszik az eszközökkel. Néha csak a vállára kapja a kamerát, mint egy merész dokumentumfilmes, vagy a képsíkot szedi darabokra, esetleg a szereplők arcára fókuszálva folytat lendületes kameramozgásokat, hogy a nező majd beleszédül. Lüktető, sokszínű formanyelvével viszont csak asszisztál a gátlástalan, szabadságéhes indivídumokhoz, akik az egész nouvelle vague alapjait képzik. Truffaut miközben a fentebb taglalt, újszerű látásmódjával önzetlen szerelemről és barátságról mesél meglepő könnyedséggel, apró epizódokkal tarkítva teszi még légiesebbé Jim, Jules és Catherine mindennapjait. Improzatív dialógusok, emlékezetes mozdulatok tucatja, amit a "bolond trió" egymással folytat. A leghíresebb kétségkívül a a hídon való versenyfutás, ahol Catherine röviden összefoglalja élete mozgatórugóit, ezáltal, talán magát a filmet is: "Maga csalt! - De nyertem."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.