Dani Áron | Válogatott cikkek

Az öntörvényű urbánus igazságosztók sorát Piszkos Harry figurája nyitotta meg 71-ben az első résszel, melyben Eastwood a már jól ismert vadnyugati szellemet ültette át mai környezetbe, ezzel végleg bevésve magát a szupersztárok közé (előképnek tekinthető még a Bullit és az a Szökevények nyomában). Rendezőnek felkérte Don Siegelt, akivel a Szökevények nyomában mellett korábban már tető alá hoztak két remekművel (Két öszvért Sára nővérnek, A tizedes háreme), Lalo Schifrin zenéjével karöltve pedig rögtön kultusz státuszba ültették Callahant. (24.hu)

A 70-es évek pattanásig feszült Amerikája tökéletes táptalaj volt Eastwoodéknak: a lassú állami gépezetek, az igazságszolgáltatás egyre nehezebben kezelte a gombamód szaporodó problémákat: első sorban a rosszul álló vietnámi háború okán a drogkereskedelem egyre nagyobb méreteket öltött (lásd: Amerikai Gengszter), miközben virágzásnak indult a prostitúció, és a rendőrségen belül is egyre gyakrabban ütötte fel a fejét a korrupció (lásd.: Serpico), a különféle polgárjogi mozgalmakról nem is beszélve. Callahan csalhatatlan ítélőképessége, a bürokráciára fittyet hányó, és megalkuvást nem tűrő magatartása minden bizonnyal jól jött volna akkoriban (meg persze ma is).

Harry ellenfele külsőségeiben is olyan visszataszító, mint ahogy azt cselekedetei sejtetni engednék: ápolatlan ábrázatából, égnek álló hajából, idétlen kacajából, lerobbant környezetéből és vézna testalkatából is süt a nihilista őrület. Áldozatait a priori értékeknek megfelelően választja ki, így igyekszik minél látványosabban leköpni azokat, ezért is kerülnek a listájára gyerekek, nők, papok, kisebbségiek.

A bűnözés elleni harcban Callahant (és vele együtt a polgárokat) cserbenhagyja a rendszer, ezért a törvény helyett az ártatlanok oldalára áll (mindezt szimbolizálva a fináléban el is hajítja a jelvényét, ezzel megidézve egy 52-es westernt, a Délidőbent), és a fináléban már a 44-es Magnummal tesz rendet. Nesze neked igazságszolgáltatás! Közben beszól a polgármesternek, semmibe veszi a felettesei parancsait, és félholtra veri a bűnözőket. Ez a magatartás felveti a fasisztoid értelmezések lehetőségét, pedig a film több jelenete (a kínai banda, a mexikói társ, stb.) is ezt ellenpontozza (ezt az ellenpontozást vetette el a ’72-es Francia kapcsolat).

Mialatt Callahan a merénylő nyomában lohol, nem feledkezik meg építeni saját kultuszát se. A védjegyévé vált Magnummal az első színre lépésekor, majd a fináléban is lezserül teszi fel a mára szállóigévé vált kérdést -„Csak egyet kérdezz meg magadtól: mázlista vagyok-e?”-, ezzel is keretet adva a filmnek. Ügyel a megjelenésére: elegáns barna zakót hord és az 50 dolláros nadrágját sem szívesen vágatja szét, ugyanakkor eléggé hidegen hagyják a megszokott étkezési normák (utálja a ketchupot, nem tesz különbséget reggeli és ebéd között). Egy rövid beszélgetés erejéig szóba kerül a múltja, miszerint egykoron neki is volt felesége. De a múlt idő fontos, Callahan vadnyugati figurája már lerázta magáról a civilizáció béklyóit, és ezért lehetséges, hogy egy bankrablás lerendezése nála egyszerű rutinmunkának számít két rántotta elfogyasztása közben. Callahan egy személyben hivatott képviselni egész San Franciscót, nem azt amilyen, hanem azt, amilyennek lennie kellene egy városnak. Éleslátónak, döntésképesnek és amennyire lehet, igazságosnak.

A film négy folytatást ért meg, 71′-as A magnum ereje egy Watergate-botránnyal, és egy müncheni olimpiával később – és az első részt ért kritikáira reflektálva – egy önbíráskodó bandával állítja szembe Callahant. A ’76-os Az igazságosztó a főhős nőkkel való viszonyát árnyalja, a ’83-as Az igazság útja pedig a városi környezetből kiszakítva állít görbe tükröt a Reagani Amerika elé, ahol Harry egy magához hasonló nővel kerül szembe. Az utolsó, ’88-as felvonás a Holtbiztos tipp, ami azonban már semmi újat nem tudott hozzátenni a széria tematikájához, ellenben a 90-es évektől kezdve Eastwood több olyan filmet is rendezett, ami felfogható a Piszkos Harry filmek szellemi utódjaként…