Robert Zemeckis az a nagyformátumú hollywoodi rendező, akit elsősorban a különböző filmes trükkök és technológiák hoznak lázba, de közben biztos kézzel képes levezényelni a keretül szolgáló történeteket is, legyen szó drámáról (A számkivetett, Kényszerleszállás), thrillerről (Temetetlen múlt), vagy vígjátékról (Roger nyúl a pácban). Még az egyszerűbb, fantasztikus elemeket mellőző alkotásai is hemzsegnek a trükköktől, nem csak a több mint tíz éves kitérőt jelentő caption-motion trilógia (Polar Expressz, Beowoulf, Karácsonyi ének), vagy a rendező sci-fi elemekkel átszőtt alkotásai (Vissza a jövőbe, A kapcsolat).
A Kötéltánc ennek az alkotói hitvallásnak a legexplicitebb megnyilvánulása, mivel a film középpontjában is egy óriási mutatvány áll, Philippe Petit 1974-es produkciója, amikor a francia kötéltáncos átsétált az 541 méter magas ikertornyok között – egy kötélen. A mutatvány rendkívül egyszerű (feltéve hogy magunk is képzett kötéltáncosok vagyunk), de annál látványosabb, a kivitelezése pedig annál komplikáltabb.
A Kötéltánc – nagyon okosan – egy heist film sémáira fűzi fel Petit történetét, hiszen lényegében ugyanarról van szó, mint a rablós filmek esetében, csak a banda ezúttal nem ellop, hanem becsempész dolgokat. A messziről indító expozíciót gyorsan követi a „bűntény” kitervelése és a tagok beszervezése, majd maga az épület(ek)be való bejutás, az utolsó harmadban pedig sor kerül az igazi szenzációra.
Zemeckis hibátlanul építkezik, minden rendkívül vagánynak tűnik, a karakterek, a zenék, és a helyszínek is, jól adagolja a humort, miközben a forgatókönyv több olyan momentumot is elejt, ami a későbbiekben természetesen visszaköszön (az utolsó három lépés, Ben Kingsley fizettsége, illetve a meghajlás fontossága). A „nagy séta” megfilmesítésénél pedig Zemeckis eléri azt, ami csak nagyon keveseknek adatik meg: olyat mutat, amit eddig még senki sem mutatott, legalábbis a mozikban biztosan nem.
Bár a történet ismeretében teljesen tisztában vagyunk a végkifejlettel, végül mégis tökéletesen tövig rágjuk a körmeinket – ami már inkább kényelmetlen, semmint kellemesen borzongató, sosem vártam még ennyire, hogy egy filmnek vége legyen végre. Ebben a mutatványban szerencsére Zemeckis nem csak a green screenre és a 3D-re, illetve a térhatásra támaszkodik, hanem narratív elemekkel is fokozza a feszültséget. Amikor már kezdenénk megnyugodni, a főszereplő rátesz egy lapáttal, és visszafordul, leül, lefekszik, vagy egy lábra áll, miközben valami óriási vihar is közeledik.
A Kötéltánc pont az a cirkuszi látványosság, amin Hollywood izzadva dolgozik – erről a G.I. Joe második, és a Transformers negyedik része kapcsán már írtunk –, és pont azért működik, mert veszi a fáradtságot, hogy rendes (vagy legalábbis vicces) dialógusokat, motivációkat, és karaktereket építsen a nagy mutatvány köré. Jól lehet rajta szórakozni, akárcsak egy vidámparkban, ugyanakkor – mivel az akciót drámára cseréli – mégis kellemetlen hiányérzetet kelt az emberben, hogy az alkotók meg sem próbáltak valamiféle többlettartalmat csempészni a valós eseményeken alapuló sztoriba, így az olyan mézes-mázas kijelentések, mint hogy „Te adtál lelket a tornyoknak”, üresen konganak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.