Dani Áron | Válogatott cikkek

"If you want a guarantee, buy a toaster!" - Clint Eastwood

Borzalmas tévedés az év legjobban várt filmeposza...
Ridley Scott: Napóleon (2023)

p0g7c2b6.jpg

Milyen ember volt Napóleon? Elnyomó zsarnok, vagy felvilágosult hadvezér? Kérdések, amiket az új Napóleon mozi fel se tesz, mert előrecsomagolt válaszai vannak. (Promotions.hu)

Ridley Scott nem véletlenül a producerek álma, olyan professzionális filmiparos, aki tartja a költségvetést, mindig figyelembe veszi az értékesíthetőségi szempontokat, és rendkívüli vizuális érzékkel dolgozik. Az Alien, a Szárnyas fejvadász, vagy a Gladiátor fele annyira se lenne emlékezetes film, ha nem a reklámfilmes és díszlettervezői múlttal rendelkező Scott festette volna őket vászonra.

Scott azonban mesterember, nem pedig szerzői filmes, és ebből következik, hogy filmjei általában már a forgatókönyvnél eldőlnek. Ha jó a könyv, kétség sem férhet hozzá, hogy Scott színvonalas és kimunkált látványvilágú filmet fog belőle készíteni, ha viszont rossz, akkor még a rendező vizuális leleménye sem elég hozzá, hogy a film jó legyen.

022-masolat.jpg

Ridley Scott 85-ön túl is maximális fordulatszámon pörög, ezúttal is egy epikus hangvételű, nagyszabású filmet hozott tető alá - amiben viszont semmit sem tudunk meg a címszereplő Napóleon valós alakjáról. Szemben az Apple másik idei mozibemutatójával, a Scorsese által rendezett három és fél órás Megfojtott virágokkal, Scott filmjének csak valamiféle csonka verziója kerül a mozitermekbe a maga bő két és fél órájával, mivel a készítők egy négy órás rendezői változatot ígérnek az Apple+-ra.

Ez lehet megmagyaráz majd pár dolgot, és elmélyültebbé, átélhetőbbé tudja majd tenni Scott Napóleon-portréját, de ezzel együtt is van egy csomó kreatív döntés, ami a koncepció része, nem fog érdemben változni a hosszabb verzióban sem.

Az, hogy a Napóleon nem sokat ad a történelemre, igazából nem annyira meglepő, és nem is feltétlenül probléma. A történelmi film már csak egy ilyen műfaj, a drámai hatás fontosabb, mint a történelmi hitelesség, és Scott eddigi művei sem azért lehettek emlékezetesek, mert sokat adtak volna erre.

24france-napoleon-01-pflm-superjumbo.jpg

Ridley Scott általában ideologikus szemlélettel nyúl a történelmi témákhoz, és dekonstrukcióban utazik: Kolumbusz Kristófról, Mózesről szóló alkotásai, vagy a keresztes háborúkat középpontba helyező Mennyei királyság is ezt az álláspontot tükrözi. Legtöbbször jobban is szoktak sikerülni azok a történelmi filmjei, amik elsősorban fiktív karaktereket, vagy kevésbé fajsúlyos történelmi alakokat mozgatnak, mint amilyen a Gladiátor, a Robin Hood, a Párbajhősök, vagy Az utolsó párbaj.

Mindegyik Scott által dirigált történelmi eposzra igaz az, hogy a múlt idők korába vetít olyan témákat, álláspontokat, amik az adott kortól meglehetősen idegenek.

Amíg a Mennyei királyság az iraki háború áthallásaitól volt terhes, addig Az utolsó párbaj egy középkori #meetoo mozi. A történelmi háttér Scottnál mindig csak díszlet, ennek legjelesebb példája, hogy a modern kori szabadságeszményt az ókorba helyező Gladiátorban látott épületek is sokkal nagyobbak, mint a valóságban.

A Napóleonban sem igazán fontos a 19. századi Európa világa, a film a jelen történéseit vetíti a régmúltba. A 21. században elítélünk minden területszerzésre irányuló háborút, és az új Napóleon film is az orosz-ukrán konfliktus árnyékában fogant. Érdemes megnézni ezt a beszélgetést a rendező és a Dan Snow történész között, amiből elég világosan kiderül, hogy mennyire történelmietlen műre is kell készülnie azoknak, akik még nem látták a filmet:

tumblr_b1ceb4d26ed7d94f065536a5c11c524b_328e2a81_1280.jpg

A Napóleonba olyan képsorok kerültek, amikben császár barbár módjára löveti a piramisokat, a Vendémiaire lázadás királypárti tömegeit, vagy a jégre tévedt austerlitzi csata osztrák és orosz seregeit.

Ahogy arra a Filmtekercs kritikusa is felhívja rá a figyelmet: az első egyszerűen nem történt meg, a másodiknál szó sincs fegyvertelen, ártatlan tömegről, a harmadik meg teljesen máshogyan esett meg. A visszavonuló csapatok valóban rátévedtek a jégre, de csak pár százan lelték így a halálukat, Napóleon diadala nem ennek, vagy a vakszerencsének volt köszönhető, hanem az átgondolt katonai manővereknek.

A franciák fényes győzelme ebben a filmben egy értelmetlen vérfürdő, szadista mészárszék. Az említett jelenet rövid részletét itt meg is lehet nézni:

napoleon.webp

Ennek köszönhető, hogy Joaquin Phoenix is élete egyik leggyengébb alakítását nyújtja, mivel Napóleon ebben a verzióban egy pipogya alak, nulla karizmával.

Nem bír a feleségével, összemegy az anyja jelenlétében, és a nagyhatalmak vezetőivel se ért szót, és mintha az ebből adódó frusztrációja készteti rá, hogy mindig a harctéren érvényesüljön, és leigázza egész Európát (kifejezetten férfiatlan alak, holott Scott filmográfiájában ennek nagyon fontos szerep szokott jutni). A film legvégén még két tizenéves kislány is megalázza a száműzetésbe kényszerült hadvezért, de akad olyan jelenet is, mikor Napóleon szó szerint legurul egy lépcsőn.

Az uralkodó érdemeiről, világlátásáról (polgári törvénykönyv, párizsi építkezések, stb.) nem sok szó esik, még a taktikai zsenijét is eléggé elmaszatolja a film. Ha nem lenne világos, a stáblista előtt ki is írják, hogy hány ember halt meg csak Napóleon háborúi nyomán.

l-intro-1689024005.jpg

Azonban még ha el is fogadjuk azt az alkotói szándékot, hogy Napóleont rossz színben tünteti fel az angol (!) rendező, akkor sincs mentség arra, hogy pszichológiailag mennyire semmitmondó ez a film.

Az utolsó párbaj ugyancsak rendkívül átideologizált, és történelmileg is kínosan öncélú alkotás (tulajdonképpen egy férfi és vallásellenes kiáltvány, utóbbi sosem állt távol a rendezőtől), de Ben Affleck és Matt Damon írták a forgatókönyvét, aki tudnak írni. Három olyan karakterre húzták fel a cselekményt, akik pszichológiailag követhetőek, és a motivációjuk is világos. 

A Napóleont David Scarpa írta, és a végeredmény is nagyjából annyira unalmas és érdektelen lett, mint Scottal közös legutóbbi filmjük, A világ összes pénze.

Ezen a rendezői változat ugyan még javíthat, könnyen lehet ez a következő Mennyei királyság (melynek a hosszabb változata tulajdonképpen egy másik film) de a mozis verzióból semmi sem derül ki Napóleon komplexusainak gyökereiről, a se veled-se nélküled kapcsolat dinamikájáról, a hatalom és a siker pszichológiájáról vagy úgy bármiről, amit karakterépítésnek hívunk. Az Apple másik idei nagy dobásában Martin Scorsese egy nyitókép alapján elmesél mindent, amit a főszereplőjéről tudni érdemes, a Napóleonnak még a végén is csak találgatjuk, hogy ki ez az ember?

69453129358e52e0f6f976019543f317.png

Az elmélyült karakterábrázolásnak az is az útjában áll, hogy Scott és Scarpa rengeteg minden akartak belezsúfolni ebbe a filmbe, az életút legfontosabb csatái mind vászonra kerülnek. Ezek látványos jelenetek, de idegenül ékelődnek közbe a Napóleon és Jozefina közti melodrámába, ami a forgatókönyv koncepciójának a lényege volt. A Napóleon uralmát segítő hivatalnokok is mind kapnak egy-egy nyúlfarknyi szerepet, de ezekből nem áll össze bármilyen értékelhető összkép arról, hogy milyen volt uralkodónak. A kevesebb több lett volna.

Ha pedig egy filmnek nem igazán érdekes sem a cselekménye, sem a szereplői, akkor Scott forgathat bármilyen látványos harcjelenetet, azok ugyanolyan unalmasak lesznek, mint a film többi része.

A bejegyzés trackback címe:

https://daniaron.blog.hu/api/trackback/id/tr1318356341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása