Dani Áron | Válogatott cikkek

"If you want a guarantee, buy a toaster!" - Clint Eastwood

Futni Isten dicsőségére vagy rohanni az elfogadásért
Hugh Hudson: Tűzszekerek (1984)

bn-pi920_howmei_m_20160811101424.jpg

Negyven évvel ezelőtt (1981. május 15-én) mutatták be a brit mozik a Tűzszekerek-et, a sportfilmek egyik legjobb, leghíresebb alkotását, ami elsősorban Vangelis átszellemült elektronikus dallamai és az atlétatrikós tengerparti nyitány révén épült be a kollektív tudatalattinkba, pedig egyéb vonatkozásaiban is emlékezetes, remekül megkomponált, összetett filmélmény. (Origo.hu)

A Tűzszekerek az 1924-es párizsi olimpia brit aranyérmes sprintereinek állít örök emléket. Hugh Hudson rendező és Colin Welland forgatókönyvíró célja azonban nem annyira a tényleges önéletrajzok, mint inkább a brit nemzeti büszkeség, a legendák megéneklése volt – ami történetesen tökéletesen egybevágott a thatcherizmus kultúrafelfogásával, és az ekkoriban kibontakozóban lévő ún. heritage filmek divatjával –, így filmjük is inkább fikció, semmint valós történelmi tabló.

A celluloid pedig valóban fürdik az ódon angol épületeket és festői skót tájakat megörökítő pátoszos képekben, a fenséges himnuszokban és a heroikus lassításokban, miközben az egész filmet áthatja az 1920-as évek kellemes nosztalgiája. Mindezek alapján akár azt is hihetnénk, hogy a Tűzszekerek egy fetisiszta ömlengés, pedig épp ellenkezőleg: rendkívül rétegelt és visszafogott film, amely egyszerre képes megidézni és idézőjelbe rakni, felmagasztosítani és kritizálni a nemzeti öntudatot.

A FILM LEGNYILVÁNVALÓBB VIZSGÁLÓDÁSI PONTJA PERSZE MAGA A SPORT: AZAZ ANNAK A BEMUTATÁSA, HOGY MILYEN SOK, EGYMÁSTÓL SOKSZOR TELJESEN ELTÉRŐ MOTIVÁCIÓ ÉS ATTITŰD HÚZÓDHAT A VERSENYZŐK CÉLJAI ÉS TELJESÍTMÉNYE MÖGÖTT.

A film két, sporttörténeti fő alakja ugyanis eltérő okokból indul a párizsi olimpián. Eric Liddell (Ian Charleson), a skót presbiteriánus misszionárius Isten dicsőségére fut, és a teremtővel való mély kapcsolata olyannyira megingathatatlan, hogy még egy olimpiai győzelemért és ezzel a haza dicsőségéért sem hajlandó engedni elveiből, és megtagadja, hogy az Úrnak szentelt hetedik napon rajthoz álljon – ám az élet (Isten) végül őt igazolja: 400 méteres világcsúcsa 14 évig bizonyult megdönthetetlennek.

Liddell egy olyan mély hittel megáldott, alázatos és elkötelezett ember eszményképét testesíti meg, akit nem különösebben gyötörnek kételyek, sem mások véleménye, hiszen életét már Isten kezébe adta. Bár a film nyilvánvaló dramaturgiai okokból nem teljesen követi a történelmi és életrajzi eseményeket (például a film állításaival ellentétben, a valóságban Liddell már az olimpia előtt több hónappal korábban jelezte, hogy nem fut vasárnap, viszont indult 200 méteren is, ahol bronzérmet szerzett), Liddell életének még számos olyan kiemelkedő pillanatáról tud az utókor, amely azt bizonyítja, valóban közel állt Istenhez, s akinek a későbbi élete is az önzetlen példamutatás nevében telt (lásd még a 2. világháborúban való helytállásáról és haláláról szóló 2016-os A sasok szárnyán-t).

A Tűzszekerek másik főszereplője az első generációs zsidó bevándorló családból származó Harold Abrahams (Ben Cross), akit a görcsös bizonyítási vágy hajt: ő az eredményei révén akarja kivívni a háta mögött suttogó angol társadalom és elitje tényleges elfogadását és megbecsülését. Személyében a semmiből feltörő, saját erejéből érvényesülő, falakat ledönteni igyekvő elszánt hős archetípusa köszön vissza, ám fölöttébb ironikus, görbe tükörből visszaverődő megvilágításban. Abrahamst kifejezetten gőgőssé, már-már ellenszenvessé teszi elszántsága: ahelyett hogy a dolgok fölé emelkedne, inkább makacsul harcol velük, ugyanakkor (Liddellel ellentétben) dinamikus figura, akinek van hova fejlődnie. A filmben két alkalommal is látjuk veszíteni (sportpszichológiai szempontból ennek elég egyértelmű az oka is: az ellenfeleire figyel önmaga helyett), majd amikor végre valóban győzedelmeskedik, az különösebb katarzis nélkül történik – ennek megfelelően ekkor a kamera sem lassul le, csak egyszerűen leköveti a futást.

Ennek az oka, hogy a győzelmi pillanat valójában már korábban bekövetkezik, akkor, amikor Abrahams a masszőrágyon elmélkedve felismeri félelmeit, és épp hogy az elengedés repíti el a célszalagig. Ez a győzelem mégsem hoz valódi megnyugvást vagy beteljesedést, mivel Abrahams céljai túlságosan evilágiak.

A TŰZSZEKEREK TANULSÁGA SZERINT A TÉNYLEGES LELKI BOLDOGSÁGOT HOZÓ, FELEMELŐ DICSŐSÉGET CSAK A TRANSZCENDENS INDÍTTATÁSBÓL FUTÓ LIDDELL (ÉS PERSZE VELE EGYÜTT: A NÉZŐ) ÉLHETI MEG, ABRAHAMS PEDIG CSAK HAZATÉRVE INDUL EL IGAZÁBÓL, AZ Ő GYŐZELME MAGA A FELISMERÉS, HOGY NEM AZ ÜNNEPLŐ TÖMEGRE VAN SZÜKSÉGE (A VONATRÓL IS CSAK AKKOR SZÁLL LE, MIKOR A SOKASÁG MÁR SZÉTOSZLOTT).

Bár kezdetben úgy tűnhet, hogy a Tűzszekerek középpontjában a két férfi rivalizálása áll, ahol a versengés egyre jobb és nagyobb eredményekre sarkallja őket, valójában végig párhuzamosan haladnak, és konfliktusuk sem egymással, hanem leginkább az arisztokráciával, a fennálló társadalmi viszonyokkal akad. Abrahamst cambridge-i tanárai vonják kérdőre maximalista hozzáállása miatt, Liddellt hercegek és lordok veszik "kereszttűz alá" rendíthetetlen meggyőződése okán. Viszont miközben a film kritikusan ábrázolja a kor elitjét, az első világháború utáni viszonyokat, mélyen meg is hajol az olyan nemes gesztusok előtt, amielyeket a státuszából kifolyólag csak egy arisztokrata gyakorolhat. Ugyanis a harmadik, a dicsőséghez vágtató "tűzszekeret" egy angol nemes, Lord Lindsay hajtja, és neki még csak győznie sem kell az áhított sikerhez. Lindsay nem elhivatottságból vagy célratörésből fut, az ő motivációja a carpe diem, a játék és az élvezet. A film eleji rekordkísérletre pezsgővel érkezik, megelőlegezve az ünneplést (ez a motívum később is visszaköszön, ami egyben mutatja az arisztokrata különcségét is), ő egy olimpiai ezüstéremmel is elégedett, és boldogan ajánlja fel a 400-on való indulás jogát Liddellnek.

Közben Abrahams is arról beszél, hogy irigyli akadályfutó barátja, Aubrey Montague stílusát, (holott a legtöbb jelenetben Montague az, aki áhítattal hallgatja diáktársa szavait), mintha ebből a felismerésből, Monthy hazafiasságából, könnyed hozzáállásából merítene erőt a 100 méteres győzelemhez.

BÁR AZ ARISZTOKRATÁK ALAKJAI HALKAN MEGBÚJNAK A KÉT TITÁN MÖGÖTT, AZ ÁLTALUK KÉPVISELT FESZTELENSÉG ÉS NAGYVONALÚSÁG OLYAN ÉRTÉKEK, MELYEKKEL BÁRMELY NEMZET SZÍVESEN AZONOSUL, ÉS AMI NÉLKÜL A KÉT FŐSZEREPLŐ NEM IS ÉRNE CÉLT A FILMBEN.

Montauge szintén valós személy volt, újságíró (akár sportkarrierje után Abrahams), viszont Oxfordban tanult Cambridge helyett. Ezzel szemben Lindsay félig-meddig kitalált karakter, akit részben a harmadik párizsi aranyérmesről, a 800 méteren versenyző, de a produkciótól már korán elhatárolódó Douglas Lowe-ről, részben a 1928-as olimpia 400 méteres gátfutó bajnokáról, Lord David Burghley-ről mintáztak. Utóbbi nevéhez fűződik egyébként a film elején látható Trinity College körcsúcs megdöntése, amely dicsőséget az alkotók viszont a feszültség érdekében Abrahamsnek "ítéltek".

A Tűzszekerek alapján a brit nemzettudat rendkívül sokszínű: az angol arisztokrata, a skót presbiteriánus és a kelet-európai zsidó együtt hoznak dicsőséget az angolszász protestáns országnak, így a filmben egyszerre érvényesül a konzervatív és a progresszív attitűd. A film dőzsöl a kastélyokkal, templomokkal, romantikus vidékekkel teli nagytotálokban, jelen van benne a visszavágyódás ebbe a régi, szebb, nemesebb korba, miközben élesen kritizálja is a századelő megkövült társadalmi osztályait, szokásait és intézményrendszereit.

A filmtekercs képkockái között ennek a világnak a szinte láthatatlan fellazulása történik, ám ennek a változásnak nincs pozitív vagy negatív értéke, a patrióta pátosz ezeket elfedi. Hugh Hudson filmjében nagyon finom árnyalatokkal van érzékeltetve ez a társadalmi átalakulás, az, ahogy a pénzemberek a régi arisztokrácia fölé nőnek, ahogy a teljesítménykényszer és a nyereségvágy felülírja a régi kor hagyományait és megszokásait, ahogy a kívülállók teljesítményük révén próbálják meg elfogadtatni magukat. Elhalványul a származás, a nemzetiség, a bőrszín, a társadalmi rang jelentősége (Abrahams edzője is egy olasz arab – akit a cannes-i filmfesztiválon elismert skót Ian Holm alakít pazar hitelességgel –, de azért most még egy poros szobából hallgatja végig a himnuszt).  A közös cél, a sport láthatatlanul kovácsolja egybe az egymástól sokban különböző a figurákat, s sikerük végül a korona dicsőségét szolgálja.

A Tűzszekerek-ben legalább annyi múltbarévedés van, mint amennyi progresszívitás. A keménykalapok és a nyakkendők világába tökéletes harmóniával kúszik be Vangelis modern elektronikus zenéje, amelynek többi témáját is érdemes újrahallgatni, mert legalább annyira magasztosak, szimbolikusak és átszellemültek, mint a jól ismert főcím (az amerikai csapat edzését bemutató jelenet  hideg, gépies hangzása például teljesen szembehelyezkedik az angol futók fennkölt témáival). 

Az 1982-es Oscar-díjátadón Collin Welland, a film producere azzal a felkiáltással vette át a legjobb filmnek járó aranyszobrot, hogy "Jönnek a britek!", jóslata pedig valamelyest valóra is vált, még ha nem is az Oscar-díjak vonatkozásában. Az angol filmgyártás ugyanis a 70-es években válságos éveit élte, 1980-ban már alig két tucat filmet gyártott a szigetország, a Tűzszekerek Oscar-sikere után azonban ez megváltozott.

MEGJELENTEK A NEMZETKÖZI PIACON IS JÓL ELADHATÓ (ELSŐSORBAN AZ USA-BAN), MINDEN ELEMÜKBEN A BRIT NEMZETI KARAKTERT SUGÁRZÓ, ANNAK IKONOGRÁFIÁJÁT DIREKTEN ÉS TUDATOSAN HASZNÁLÓ, JELLEMZŐEN A FELSŐBB TÁRSADALMI OSZTÁLYOK KÖRÉBEN JÁTSZÓDÓ, DE EZEKET KÜLÖNFÉLE MÓDON ÜTKÖZTETŐ KOSZTÜMÖS HERITAGE FILMEK.

A Tűzszekerek csak félig-meddig tekinthető efféle alkotásnak (híján van például az irodalmi alapanyagnak), a heritage-divat elindításában azonban elévülhetetlen érdemei vannak, rengeteg olyan elem megtalálható benne, amit hagyományosan az angolsághoz kötünk, a skót dudáktól kezdve a szaladgáló terriereken át a Gilbert és Sullivan szerzeményeivel aláfestett egyetemi szertartás-jelenetekig.

A filmet Abrahams temetése foglalja keretbe (összekacsintva ezzel a leghíresebb brit filmes hőseposszal, az Arábiai Lawrence-szel). A szertartáson a kórus William Blake szerzeményét, a Jerusalem-et énekli (a film címe is ennek egyik sorából ered) – ami önmagában intelligens utalás a film elején elhangzottakra: az egyetemi beiratkozásnál az egyik professzor megjegyzi, hogy Abrahams héber csengésű nevével aligha fog énekelni a templomi kórusban. A bajnokot végül protestáns hagyományok szerint temetik, amivel az alkotók egyértelművé teszik a néző számára: végül Abrahams is elérte legfőbb célját, és elfogadtatta magát a protestáns angolokkal.

A Tűzszekerek értelmezési lehetőségek garmadáját kínálja a figyelmes nézőnek, pro és kontra egyaránt, főként hogy a benne megjelenített témák újra és újra fellángolnak, az azonban kétségbevonhatatlan, hogy a dicső múlt rekonstrukciójában,

AZ ÖSSZETARTOZÁS ÉRZÉSÉT KÖZVETÍTŐ FILMEK SORÁBAN A VALAHA KÉSZÜLT EGYIK LEGJOBB, LEGÖSSZETETTEBB ALKOTÁS, AMIT ÚJRA ÉS ÚJRA ÉRDEMES FELFEDEZNI ÉS MEGÉLNI.

A bejegyzés trackback címe:

https://daniaron.blog.hu/api/trackback/id/tr2516588348

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása