Dani Áron | Válogatott cikkek

"If you want a guarantee, buy a toaster!" - Clint Eastwood

MÉGISCSAK CSODÁS AZ EMBER
Damien Chazelle: Az első ember (2018)

blob_dmm4_1.jpg

Az űrkutatásnál kevés felemelőbb téma létezik, mert általa az ember messzebbre néz, magasabbra nyújtózkodik és új nézőpontokat, lehetőségeket keres. A rideg mérnöki technológiában ott rejtőzik a misztikum és a romantika, így talán mégsem olyan meglepő, hogy Damien Chazelle figyelme is erre a területre tévedt a szerelem és karrier konfliktusát bemutató musical, a Kaliforniai álom hatalmas sikere után. (Prare.hu)

Bár az űr természetéből fakadóan kedvelt eleme a sci-fik műfaji kelléktárának, csak ritkán válik központi témává, rendszerint megmarad a különféle mentőexpedíciók, felfedezőutak és filozófiai okfejtések impozáns díszletének. Az ezredforduló előttről csupán két nagyjátékfilm maradt meg a filmes köztudatban, ami kifejezetten az űrkutatással foglalkozik, a Mercury-programról szóló Az igazak, és a majdnem katasztrofális végkimenetelű holdra szállási kísérletet feldolgozó Apollo 13.

b1f297d0-6ad5-4d8e-9e1d-ff0475c87506.jpg

A közelmúltban azonban megszaporodtak a hasonló alkotások, a Gravitáció egy anya megváltástörténetét tálalta rögrealista eszközökkel, a Csillagok között egy távoli csillagrendszerbe, a Mentőexpedíció pedig a Marsra kalauzolt a tudományos alaposság igényével, míg A számolás joga ismét az amerikai űrprogramon keresztül mesélt el egy megható drámai történetet. Talán, ahogy világ egyre zűrzavarosabbá és bizonytalanabbá válik, egyre jobban igényeljük azokat a sztorikat, melyekben az ember áttöri saját korlátait, és kezébe veszi az irányítást.

Az első ember pedig könnyen kelt olyan hatást, mintha ezek a filmek mind ötvöződnének benne. A Gravitáció formabontó megoldásainál is átélhetőbbé tesz egy valós űrutazást, minden jelenetét áthatja a realista ábrázolás, amit alátámaszt a szemcsés, dokumentarista képi világ és az operatőri munka, miközben a Holdra szállás ismét egy emberi dráma, egy belső utazás metaforája. Neil Armstrong megszemélyesítése testhez álló feladat Ryan Gosling számára, aki mindig nagy magabiztossággal kelti életre a zárkózott, introvertált, de rendkívül maszkulin hősöket (Drive – Gázt!Csak Isten bocsáthat meg, Túl a fenyvesen, Szárnyas fejvadász 2049), ezúttal ráadásul minden a keze alá játszik, mellette minden tökéletesen másodlagos.

zj_2.jpg

Mivel a film végig az asztronauta gyászára koncentrál, Chazelle csak annyi képkockát szán a többi szereplőre, az űrhajósokra, a családra vagy a közvéleményre, amennyi feltétlenül szükséges az érzelmi azonosuláshoz. A sajtótájékoztatók és a híradások nem az űrprogram bemutatását, hanem Armstrong befelé fordulását hivatottak hangsúlyozni, aki sosem ragadtatja magát felvágós vagy patetikus beszédekre, még a híres „Kis lépés az embernek” monológot is hiteles rezignáltsággal képes előadni. Armstrong előtt sorban hullanak el az űrhajósok, az egymást követő temetések, a rádió előtti feszült várakozások vagy az előre bekészített gyászbeszédek pedig átérezhetővé teszik, hogy milyen óriási nyomás alatt éltek ezek az emberek, és hogy ebbe a családjukat is belekényszerítették. Armstrong gondolatai, érzései úgy válnak tapinthatóvá Chazelle celluloidján, hogy a karakter végső soron sosem artikulálja azokat szavakkal – és erre nincs is szükség.

Egy ember történetében azonban benne van az egész univerzum, vagy legalábbis az emberiség története is – talán ez sem véletlenül rímel Armstrong híres soraira –, ami már inkább Christoper Nolan sci-fijével rokonítja Chazelle filmjét. Az első ember is tiszteletnyilvánítás, óda az emberi találékonyságról, tudásvágyról, tisztelgés a kitartás és akaraterő előtt, legfeljebb kevésbé egoista módon (miközben a filmművészet újfent gazdagabb lett egy keringőre vágott űrutazással, ugyanis Justin Horowitz zeneszerző sem tudta kikerülni a 2001: Űrodüsszeia döbbenetes mértékű hatását). Az első ember nem fejtegeti Isten mibenlétét, nem helyettesíti be úgy az emberrel, mint ahogy azt a Csillagok között fináléja megjátszotta, de Chazelle filmjében is folyamatos kérdés tárgya, hogy az ember mennyire ura a saját világának: valóban akkora felfedezők vagyunk-e, mint amilyennek gondoljuk magunkat, tudunk-e fejlődni, tudunk-e jobbak lenni, mint tegnap?

zj_3.jpg

Egyfelől olyan, mintha a vakszerencsére bíznánk mindent, mintha az irányítás csupán illúzió lenne – Armstrong is csak azért teljesíti a küldetést, mert az előtte levőknek nem volt akkora szerencséje, mint neki –, ugyanakkor Chazelle végig sugallja a karakter bizonyossággal felérő küldetéstudatát, és Armstrong többször is reménytelennek tetsző helyzetekből mászik ki, már a film nyitójelenetében világossá válik, hogy élet-halál helyzetben is képes megfontolt és higgadt maradni. A Csillagok közöttben Cooper bedokkol egy forgó űrkabinba, ami lehetetlen, de szükséges. A Mentőexpedícióban minden elromlik, ami el tud romlani, de Mark Watney mindent megjavít. Ez utóbbi példák fikciók, Az első ember legfeszültebb pillanatai viszont nem azok, nem számít hány százezer ember dolgozott a háttérben, a döntő pillanatokban egy emberen múlt minden. Ez pedig csodálatos.

A bejegyzés trackback címe:

https://daniaron.blog.hu/api/trackback/id/tr6117977794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása