Dani Áron | Válogatott cikkek

"If you want a guarantee, buy a toaster!" - Clint Eastwood

Örökké fiatalok
Paolo Sorrentino: Ifjúság (2015)
kepernyofoto_2018-05-19_9_40_07.png
Paolo Sorrentino már másodszorra nyúl az olasz filmgyártás, az európai modernizmus vezéralakjának, Federico Fellininek a munkásságához. Amíg A nagy szépség az Édes élet kiüresedett, dekadens világát idézte meg elsöprő sikerrel, addig az Ifjúság a 8 és ½ művészt és művészetét pellengélre állító önvallomását ismétli, kevésbé direkt, de hasonlóan egyéni módon. (Prae.hu)

Amíg a 8 és 1/2 nőkkel körülbástyázott, alkotói válságtól szenvedő rendezőzsenije egyértelmű alteregóként szolgált Fellini számára, addig Sorrentino Ifjúsága azzal a húzással teszi sokkal általánosabb megközelítésbe ugyanazokat a kérdésfelvetéseket, hogy két végletre bontja a alkotói attitűdöket. Fred Ballinger (Michael Caine) és Mick Boyle (Harvey Keitel) már-már megszokottnak tekinthető nyaralását tölti egy svájci luxus-szanatóriumban – őszinte, régre nyúló barátságuk ellenére keresve sem lehetne ellenétesebb az élethez és az alkotáshoz való hozzáállásuk.

youth_01.jpgMickben lüktet a tenni akarás és az alkotói vágy, sokat látott filmesként a „nagy mű” elkészítésében reménykedik, ezzel szemben a visszavonult Fred már nem igazán vár sokat az élettől, művészetét lezártnak tekinti, és még az angol királynő kérésére sem hajlandó eljátszani azokat az ún. „könnyű dalokat”, amelyek alapján a világ emlékszik rá. Kevés idejük van hátra, és amíg  Fred az apátiát választja, addig Mick az utolsó cseppeket is megpróbálja kifacsarni az életből. A két idősödő barátnak már a foglalkozása is beszédes, amíg Mick sokkal közelebb áll a tömegkultúrához és a sztárkultuszhoz, addig Fred zeneszerző mivolta a magaskultúra allegóriaként is felfogható. Egyikük két kézzel fogódzkodik az életbe, ott akar lenni a reflektorfényben, miközben fél lábbal már a sírban van, míg a másik saját magától süpped el a közönyben, nem is különösebben foglalkoztatja, hogy mit szól hozzá a széles közönség, pedig valójában makk egészséges.

04863_0.jpgA szanatórium tömve van furcsábbnál furcsább karakterekkel, az elhízott Maradonától kezdve a soha meg nem szólaló idős házaspárig, ezek pedig többnyire épp úgy szolgáltatják alapját egy-egy humoros gegnek, mint az élet dolgain merengő dialógusoknak (elsősorban) a két főszereplő között. Közülük azonban kiemelkedik a magasabb színészi kihívásokat kereső, fiatal Jimmy Tree (Paul Dano), és a váratlanul magánéleti válságba került Lena, Fred lánya – akik egy másik, fiatalabb generáció képviselői a két öreggel szemben.

Az Ifjúság pedig abban különbözik a legmarkánsabban Fellini életrajzi ihletésű darabjától, hogy a művészettel kapcsolatos témákat (mint pl.: önismétlés, önámítás, kiégés, stb.) nem csupán önmagukban vizsgálja, hanem párhuzamba állítja ezeket az öregedéssel és az elmúlással, ezáltal nyomatékosítva, hogy a művészetről és az életről való elmélkedések közé nyugodtan húzható egy egyenlőségjel – nem kell filmrendezőnek, színésznek vagy zeneszerzőnek lennünk ahhoz, hogy megfogalmazódjanak bennünk ugyanazok a kérdések, amelyek a film karaktereit is foglalkoztatják. Mick és Fred már közeledik az élete alkonyához, így jussuk az összegzés és a fiatalság iránt érzett, csodálattal vegyes sóvárgás, de végül csak egyiküknek sikerül megbékélnie, lezárni a múltat, és ismét arra a kevésre összpontosítani, ami még hátra van – miközben Lena és Jimmy előtt még rengeteg minden állhat, és ez épp olyan félelmetes, mint amennyire megnyugtató és izgalmas.

youth-2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://daniaron.blog.hu/api/trackback/id/tr5513978652

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása