Dani Áron | Válogatott cikkek

"If you want a guarantee, buy a toaster!" - Clint Eastwood

Milyen lesz a magyar film?
Kerekasztalbeszélgetés (2012)
kepernyofoto_2018-05-20_16_37_34.png
A Kikötő Online internetes kulturális magazin "Így is lehet/ne" címmel beszélgetés-sorozatot indított, amelynek keretében a művészet és kultúra helyét, rangját és lehetőségeit keresik. Az első beszélgetés a magyar film jelenéről és jövőjéről folyt a Ráday utcai Filmesházban. A meghívott vendégek közt volt Groó Diana, Kocsis Ágnes, Szabó Szonja - filmrendezők, Kovács András Bálint – egyetemi tanár és az Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) döntőbizottságának tagja, illetve Kovács Gábor – filmproducer. Beszámolunk róla, mi történt. (Prae.hu)

Semmi. Vagyis, hogy ha az a kérdés, hogy okosabbak lettünk-e, sikerült-e tisztázni bizonyos ellentéteket az MNF és a szakma között, a válasz negatív.

Kovács András Bálint természetesen nem azért ül a döntőbizottságban, mert nem értene egyet annak elveivel és terveivel, így igyekszik megvédeni a fennálló támogatási rendszert. Mondandóját rögtön azzal kezdi, hogy nincs olyan filmtámogatási rendszer Európában (néhány múltbéli kivételtől eltekintve), amely meghatározná, hogy milyenek egy nemzet filmjei. A strukturális átalakítás csak akadályozni vagy olajozni tudja a gyártás folyamatát. A filmalapnál pályázó alkotók ugyanazok, akik régen, és ugyanolyan filmeket akarnak csinálni, mint régen.
Kocsis ágnesKocsis Ágnes kicsit vitatkozik ezzel a kijelentéssel, az olaszok, csehek és a lengyelek példáját hozza fel ellenérvként, akik már nincsenek jelen a rangosabb filmfesztiválokon, mert lényeges állami támogatás híján a filmesek kénytelenek a TV-kre támaszkodni, akik a kommersz felé tolják őket. Groó Diana azért hozzáfűzi, hogy dokumentumfilmek terén a lengyelek nagyon is jelen vannak.

Még a beszélgetés elején tartunk, de a résztvevők máris, mintha elbeszélnének egymás mellett – ez bennem is csak így utólag tudatosul, ahogy írom ezeket a sorokat, s valószínűleg a kerek-asztal résztvevőiben is. Itthon nincs szó az állami támogatások megcsapolásáról, bár való igaz, hogy az új filmalap felállása majd egy évig húzódott, ami idő alatt valóban befagytak korábbi támogatások, s már elkezdett projektek is úsztak el.
Filmesház
A beszélgetésnek a jövőre kellene koncentrálnia, de egy idő után ezt mindenki elfelejti. Hogyan is lehetne a jövőről beszélni, ha a múltban máig érő sérelmek gyökereznek? Sehogy. A kérdés tehát nem az, hogy milyen a rendszer, hanem hogy mit miért csinált úgy, ahogy. Például konszenzus nélkül, a szakmát mellőzve nevezte ki tagjait – bár ez így nem teljesen igaz, mert ahogy a beszélgetés során is kiderül, többek között a Magyar Mozgókép Rendezők Céhével (MRC) is történt konzultáció, igaz, eredmény nélküli. Az önkormányzatiság felszámolása, és a pénzosztás, filmtervek támogatási jogainak állami irányítás alá helyezése (már ami a kormánybiztos személyét illeti) a leggyakrabban emlegetett vádpont az MNF-fel szemben. Havas Ágnes, az MNF vezérigazgatója ezt korábban azzal az egyszerű állítással indokolta, miszerint nem volt rá idő. S bár mindez nagyon kényelmes kifogásnak tűnhet, a 2004-es filmtörvény kidolgozása és elfogadása is évekbe telt. A múlt, úgy látszik, megválaszolatlan marad, s vissza kell fordulni az előbbi irányba: mégsem az a kérdés, hogy mi miért történt úgy, ahogy, hanem hogy működik-e az új rendszer? Dieter Kosslick szavaival élve, "függetlenek tudnak-e maradni a bizottság tagjai?"
Kovács Gábor és Szabó Szonja
S milyen az új rendszer? A választ természetesen az elsőként elkészülő filmek fogják megadni, de a filmes szakma ehhez is bizonytalanul áll hozzá. Az egyik sarkalatos kérdés, hogy a forgatókönyv-központúság jó-e vagy sem? Miért lesz majd sikeresebb a magyar film, ha ugyanazok az alkotók ugyanazokat a filmeket akarják megcsinálni? Kovács Gábor a forgatások mellé kirendelt konzultáns (vagy kirendelt produkciós ember) szerepkörét vitatja, de a legérdekesebb és legizgalmasabb ellenvetés nem a beszélgetők köréből érkezik, hanem a közönség soraiból. Ott ül ugyanis Babiczky László, a MRC elnöke, aki a dokumentumfilmek és kisjátékfilmek száműzését kéri számon, amik a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) és az Nemzeti Kulturális Alap (NKA) fennhatósága alá kerültek – vagyis csak feléjük fordulhatnak a filmesek, ha ilyen formákra állami támogatást szeretnének igénybe venni, a struktúra viszont még tisztázatlan.
Babiczky László a közönség soraiban
Babiczky László óriási hévvel kritizál, s valójában ő az egyetlen, aki aktív vitát generál, s akinél úgy érezzük, jogosan. Nem kérdés, hogy az MNF nagyjátékfilmekkel akar foglalkozni, hisz elsősorban ezek jutnak el a közönséghez, de mellette nem képes egyenrangúként kezelni a film más területeit – pedig az ugyanúgy része a kultúrának. Ez a lépés kettészakította a filmszakmát, egészestés játékfilmre és minden másra. A dokumentumfilmeseknek sovány vigasz, hogy az NMHH vagy az NKA majd talán jó lesz. Ez az ellenvetés a vége felé kerül elő, Kovács András Bálint ehhez a folyamathoz már nem tud hozzászólni, hisz nem ő a kormánybiztos, de azért ő sem tudja azt mondani, hogy ez rendben van. Amilyen sokat beszélt a beszélgetés első felében, olyan sokat hallgat a másodikban – talán ő maga is látta, hogy ma itt nem derül ki semmi új. Kovács Gábor kérdésére még elmagyarázza, hogy a konzultáns nem egy önhatalmú valaki, hanem csak egy közvetítő. A színvonal csökkenésének félelmét talán már a zöld utat kapott filmek listája eloszlatja, a forgatókönyv-központúságra pedig ugyanaz a válasz, ami eddig: mindenhol így működik. A 150 millió forint fölötti költségvetésnél esedékes utolsó vágás jogáról – mivel ekkor már igazi produceri szerepkörben tűnik fel az MNF – ugyanez a hivatalos álláspont. Azzal, hogy miért egyablakos a finanszírozási rendszer, senki sem foglalkozik a beszélgetők sorából, talán mert régen sem volt ez máshogy. Kovács András Bálint sosem szalasztja el elmondani: az MNF csak egy lehetőség, nem kell megfogadni a tanácsait. Kovács Gábor mindig hozzáteszi halkan, hogy azért ez nem ilyen egyszerű. Amiben mindketten egyetértenek – de amiben a hölgy-rendezők már nem ilyen biztosak –, hogy a több közönségsiker a "kisfilmek" nézettségét is növeli, illetve hogy nem kell annyi film egy ilyen kis országnak.
Groó Diana
Közben senki se higgye azt, hogy a Kovács András Bálinttal szemben ülő felek keselyűként marnának bele az egyetlen jelenlevő MNF tag minden szavába, és hogy határtalanul elégedettek lettek volna a régi rendszerrel és a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) működésével. Annak hibáit maguk is többször felemlegetik, például a marketingre és a forgalmazásra fordított források hiányát – Kovács András Bálint elfelejti megemlíteni, hogy az MNF ezen a téren hozná az egyik legnagyobb változást, legalábbis Andy Vajna korábban ezt hangsúlyozta, például versenyeztetnék a forgalmazókat. A beszélgetés zavaróan kulturált módon zajlik, hisz ha az ember a médiából tájékozódik az eseményekről, akkor sokkal hevesebb viszonyt képzel el. Hamar kikristályosodik, hogy itt elsősorban kommunikációs problémákról van szó. A Filmszemle például fapadosságával tüntetett, de arról kevés szó esik, hogy a szervezők nem is fordultak támogatásért az MNF-hez, és van még így ezzel néhány már forgó produkció is. A másik oldalról pedig a konszenzus hiányát és Andy Vajna nyilatkozatait lehetne felhozni: Vajna sosem mondott olyat, hogy nem születtek jó filmek az elmúlt 10 évben (a beszélgetésen mégis elhangzott ez a sarkított idézet), csupán hogy nem született elég. Amikor a magyar film megújításáról beszél, nem a kínálatról van szó, hanem a mögötte levő rendszerről. Más kérdés, hogy ő maga tényleg nem kommunikálja ezt elég egyértelműen.
Groó Diana, Kocsis Ágnes és Kovács András Bálint
Végül csak említés szintjén került elő a kérdés, hogy a magyar film tényleg elvesztette-e a nézőit? Kovács András Bálint egészen a 70-es évekig vezeti vissza ezt a pszichózist, azóta pedig a videó és az internet csak erősítette ezt – sok rendezőt már nem is érdekel, hányan nézik meg a filmjét. A mozikban kevés a közönségsiker, a magyar gyártású TV-sorozatok sorra bebuknak, de ehhez hozzátartozik, hogy sok helyen csak a multiplexek vannak jelen (pl. Sopron, Győr), vagy nincs is mozi (pl. KeszthelySzekszárd), a bérekhez képest magasak a jegyárak, az illegális letöltések vagy az Indavideora felkerült filmek és a TV-k nézőszám adatai pedig korántsem mutatnak akkora közönyt – ami pedig a sorozatokat illeti, ember legyen a talpán, aki jóérzéssel végig nézte mondjuk a Casinót vagy a Hacktiont. Harmadrészt, a filmforgalmazás terén eddig totális volt a káosz, a filmek nem kaptak elég reklámot, vagy nem jelentek meg DVD-n, esetleg a kelleténél hamarabb vették le őket a műsorról, egyszerűen megváltoztak a filmfogyasztási szokások.
 
Szóval, ahogy már az elején is mondtam: még mindig sűrű a köd, a múlt pedig talán még a jövőnél is homályosabb. Ami biztos, hogy az átalakulás nem ránk, nézőkre gyakorol majd számottevő hatást, hanem az alkotókra, mert ők állnak közvetlen kapcsolatban a rendszerrel, és őket késztetheti mindez új megoldásokra. Ha az MNF mégse váltaná be a hozzá fűzött reményeket, még mindig gondolhatunk a 60-as évek újhullámaira, vagy az elmúlt évek román filmeseire, akik leforgatták punkba, de közben a fene se tudja, miből élnek.

A fotókat készítette: Szőcs Petra

A bejegyzés trackback címe:

https://daniaron.blog.hu/api/trackback/id/tr613988730

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása